Elérhetetlen // Befejezett

II Tizenegyedik

– Olyan helyes – áradozott mellettem Maja. – Bocs. Ugye nem baj, hogy a jelenlétedben csorgatom a nyálam?

– Nem – ráztam meg a fejem és ismét lehunytam a szemem.

A suli udvarán ültünk, miközben az osztály aktívabb felének tesi óra volt. A lustábbik felének pedig... Nos, hívjuk úgy, hogy pihenés.
Aktívabb résznek minősültek a fiúk, akik a pályán szaladgáltak egy labda után. Na jó, igazából fociztak, de már megszokásból nevezem így ezt a sportot.
Lustábbik rész pedig a lányok. Senkinek nem volt kedve átvedleni a hideg téli időben a rövid tesi cuccba, így mindenki maradt farmerben es kabátban. Plusz egy igazolatlannal a naplóban. Annyi még bőven belefér.

Miközben én lehunyt szemmel próbáltam kizárni a többieket, ők éppen arról diskuráltak, hogy Gergely milyen helyes. Hogy milyen kár, hogy van nője. És hogy milyen jó nekem, mert én ismerem.
Nem szóltam közbe, hogy egyébként mostanában egy nagy paraszt lett, ráadásul pont nem lakok már vele egy fedél alatt. Elég, hogy én és Maja tudjuk. Másnak nem adom meg ezt az infót inkább.

– Na és, Adél, milyen vele együtt lakni? – néztek rám, folyamatosan huzogatva a szemöldöküket.

– Semmi extra – vontam vállat, mire a legtöbben csalódottan sóhajtottak és inkább Szilvire figyeltek megint, aki állítása szerint egy fantasztikus sztorit mesélt el. Én inkább úgy mondanám, hogy fantasztikusan előadta magát, de lényegtelen.

– Ez milyen lett? – dugta a szemem elé a telefont Maja, mire pislogva néztem a képet. A fotó a rólam és Gergelyről készült remekmű, ami a bálon készült. Az én helyemen azonban Maja állt.

– Ezt mégis hogy csináltad? – nevettem fel.

– Egyszerű – mosolyodott el és már el is kezdte mutogatni.

– Mond meg nekik, Adél! – szólt rám hisztérikusan Szilvi, kiszakítva engem és Maját is a photoshop csodálatos világából.

– Mit is?

– Hogy van alsóm, amit Gergelytől csórtál.

– Na nem, Szilvi, ezt én nem hiszem el – kezdték a lányok kórusban, majd várakozón néztek rám.

Alaposan felmértem őket, majd mosolyogva néztem Szilvire és fújtam egy rágólufit. Izgatottan várták, hogy mi lesz a válaszom, Szilvi pedig összefont karral, idegesen rágta a szája szélét. Aha, így próbált érdekes maradni.

– Van neki – feleltem végül közömbösen, mire mindneki kérdezősködni kezdett. Szilvi legnagyobb idegességére nem tőle. Hanem tőlem. Hát, ennyit arról, hogy ezzel rá figyel majd mindenki.

Mosolyogva hallgatam a körém gyűlt lányok izgatott suttogását arról, ahogy azt várják, hogy minden részletét elmondjam ennek az esetnek. A lányokról Szilvire néztem, aki tőlünk kicsit odébb állt, összefont karokkal és szúrós szemekkel.

– Szilvi elmeséli. Végülis, neki loptam.

Szilvi először meglepetten nézett rám, majd halványan elmosolyodott és közelebb lépve hozzánk helyet foglalt a társaságunkban.

– Tehát, az úgy történt, hogy.... – kezdett bele és mindneki szájtátva meredt rá. Csak hallgatták, hogy Szilvi mesélni a sztorit, a lány pedig erősen gesztikulálva adta elő magát. – És akkor azt mondta nekem, hogy nesze, te ribanc – vetetett rám egy óvatos pillantást, mire elmosolyodtam.

A cipőmet piszkáltam, amíg nem ért véget a történet, és folyamatosan vigyorogtam visszaemlékezve arra a napra. A lányok hol nevettek, hol sürgették Szilvit, hogy mondja már.

– Van róla képem is. Sőt, ami a legjobb, az egész fiókot lefotóztam, amíg Adél mutatta nekem.

Hitetlenül felnevettem és elgondolkoztam azon, hogy vajon minden velünk egyidős ilyen bolond, vagy csak mi vagyunk ennyire idióták?
Mindenki Szilvi telefonja köré gyűlve nézte a képet, amin konkrétan a tesi tanárunk alsógatyás fiókja volt látható, mire a fejemet fogva álltam fel a csengő hallatára.

Maja mellettem, a többiek pedig előttünk sétáltak és a látottakat, valamint hallottakat vesézték ki éppen, amikor Gergely utunkat állva szólt ránk.

– Látom, jó hangulatban telt az óra. Mondják, mitől érzik magukat ilyen jól?

– Ha maga azt tudná – szólaltam meg hirtelen, mire a lányok hangos nevetésben törtek ki, én pedig egyenesen a férfi szemébe néztem.
Gergely feszülten nézett rám és sütött róla, hogy hozzám aztán senki nem szólt. Főleg ő nem. Kár, hogy eljutottam odáig, hogy most már tényleg nem számított. Ahogyan az, sem hogy mit gondol rólam.

– Tűnés befelé és a következő órán nem szeretnék csoportos lógást! – kiabált ránk, illetve a többiekre, hiszen a tekintetével egyértelműen jelezte, hogy rám ez nem vonatkozik. Rám nem vonatkozik semmi, amit kiejt a száján. Számára nem létezett Adél. Számomra pedig nem létezett már a régi Gergely.

Az öltözőben tovább folyt a beszélgetés és nevetés, Szilvi pedig büszkén, kihúzott háttal szerepelt a középpontban.

– Vannak jó sztorijaid róla? – tették fel a kérdést, mire kíváncsian figyelték az arcomat. Tulajdonképpen voltak róla sztorijaim. – Naa, légyszi, mondj egyet – kérleltek, mire átgondoltam a dolgokat. Mármint nem azt, hogy mondjak – e valamit. Tudtam, hogy mondani fogok, mert így döntöttem. Nem akartam már azzal foglalkozni, hogy mivel bántom meg őt. Őt sem túlzottan érdekelte, hogy engem mi bánt. Azon gondolkoztam, hogy melyik történettel kezdjek. Tudtam, ha egyet elmondok, többre lesznek kíváncsiak és egyre többet akarnak róla hallani.

– Hát jó – vontam vállat lazán, majd a cipőfűzőmmel szórakozva elmeséltem, hogy Gergely utálja a törit és bukott is belőle. Mikor befejeztem, pár percig csend állt be, majd Szilvi szólalt meg.

– Ez nem érdekes – legyintett unottan, mire a többiek is heves bólogatásba kezdtek. – Valami olyan kell, amivel aztán lehet szivatni – húzta ördögi vigyorra a száját. – Ha már van nője és nem lehet rámászni.

Az öltözőben hangosan nevetés hangzott fel, én pedig agyalásba kezdtem. Sajnos nem jutott eszembe semmi, így a többiek csalódottan távoztak és egésznap azzal fárasztottak, hogy mondjak már valami érdekeset és izgit. Hiába ígértem meg, hogy mondok majd, csak éppen nem jut eszembe semmi, nekik azonnal kellett volna valami.

Az órák alatt semmi használható nem jutott az eszembe, így délután én is kissé kedvetlenül értem haza. Azt akartam, hogy a többiek is nevessenek, hogy mi mind együtt nevessünk rajta és ha nagyon elvetemült vagyok, akkor valamivel szivassuk is meg.
Bekapcsoltam a tv – t, majd a kanapéra fekve csupán fél füllel hallgattam, mi történik. Nagyjából négy reklám után elkezdődött valami ajánló, aminek elég nevetséges hangjai voltak, így vetetettem egy pillantást a készülékre. A képernyőn éppen egy unikornis táncolt, körülötte tündérekkel és valamit nagyon ünnepeltek. És akkor beugrott.

Lehalkítottam a tv – t és a telefonomat feloldva keresgélni kezdtem a Gergellyel közös beszélgetésünkben. Hamar megtaláltam a képet. Rányomtam és vártam, hogy betöltsön végre, miközben idióta vigyor ült ki az arcomra és létrehoztam gyorsan egy csoportot.
Egy másodpercre megakadtam és aggodalmasan néztem Gergely arcát, ahogyan a feje tetején egy unikornis szarvas hajráf csücsül. Megráztam a fejem, majd rányomva a továbbítás gombra a telefon már el is küldte a csoportba a képet.

Adél: Tessék egy gáz kép. Azt csináltok vele, amit akartok.

A csoport azonnal beindult. A képre érkeztek a röhögős fejek, majd a különböző üzenetek, amiben azt tervezték, mi legyen a képpel. Hamar meguntam, hogy olvassam a gyorsan pörgő beszélgetést, így felvettem a hangot a tv – n és nézni kezdtem az éppen elinduló unikornisos filmet.