Elérhetetlen // Befejezett

II Tizenkettedik

Reggelre a telefonom szó szerint megbolondult, annyi értesítésem érkezett az éjszaka folyamán.
Olvasatlanul hagytam az összeset, de azért láttam, hogy a tegnap létrehozott csoport ezerrel pörgött, amíg én nyugodtan aludtam.
Feltápászkodtam az ágyról, a takarót és párnát hanyagul dobtam az fejtámla elé, majd egy "jól van az úgy" legyintéssel megragadtam a telefonom és elindultam kifelé a szobából.
A kezemben tartott készülék rezegni kezdett, mire kérdőn néztem le rá. Maja keresett.

– Adél, láttad, mi van a neten? – szólt bele köszönés nélkül, amint fogadtam a hívását. Hát, neked is jó reggelt.

– Kitalálom – forgattam a szemem, de közben akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. – Gergely, unikornis szarvval a fején?

– Ééés teli találat – röhögött fel a barátnőm a vonal másik végén, mire én is nevetni kezdtem. – Istenem, Adél, ez valami fantasztikus! Azok a kommentek, én már sírtam a nevetéstől! Anyám még be is jött egyszer lebaszni, hogy miért nem alszok – mesélte olyan hangosan az éjszakai történéseket, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől, hogy ne süketüljek meg.

Rövid társalgás után leraktuk a telefont, mondván a suliban majd találkozunk és elkezdtem készülődni.

– Van közöd ahhoz, hogy Gergelyről egy unikornisos kép került ki a netre?

– Az égvilágon semmi – bizonygattam Tündének, aki fejcsóválva köszönt el tőlem. Naná, hogy egyből rájött, hogy hazudok.

A suliba érve megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor kitör a teljes káosz. Mindneki a telefonját nézte, röhögtek a képen és az alá írt beszólásokon.
Mindneki lementette magának a fotót, amit valamikor ősszel még Gergely küldött el nekem és amiről azt hittem, csakis az enyém marad. Hát, az idők változnak. Akkor senkinek nem mutattam volna meg, sőt büszke voltam arra, hogy ilyet kizárólag nekem küld. Most viszont úgy éreztem, ennyi bunkóság után simán megérdemli, hogy az egész suli a hülye szelfijén röhögjön.
Az osztálytársaim füttyögve és tapsolva köszöntöttek, amint beléptem a terembe, de sokan a folyosón is odaszóltak, hogy köszönik a képet. Tudta mindenki. Azt is, hogy Gergely a családom tagja lett és persze azt is, hogy a kép tőlem származik.
Amikor erre rádöbbentem, kissé megijedtem. Tartottam tőle, hogy a férfi majd beköp a dirinél és leszedik majd a fejem, de semmi ilyesmi nem történt.

Tesi előtt az öltözőben remek hangulat uralkodott, én pedig gyomorgörccsel ültem az egyik padon és lassan öltöztem át. Mindenki izgatott volt a Gergellyel való találkozás miatt, hiszen senki nem tudta, mi lesz a férfi reakciója a hirtelen jött hírnévre. Tőlem akarták megtudni, de sajnos én sem tudtam kikövetkeztetni, hogy mit szólt, amikor először meglátta. Talán tombolt. Talán nevetett rajta. Talán eszébe jutott, amikor még jóban voltunk. Egy biztos. Látta és teljes mértékben tisztában van vele, hogy kitől származik a kép.
Ugyan nem én osztottam meg, mégis nyilvánvaló, hogy az illető, aki először közzétette a neten, tőlem szerezte a fotót.

– Maja, félek – suttogtam a lány fülébe, amikor utolsóként kilépünk az öltöző biztonságából.

– Nyugi, minden oké lesz. Ott leszünk veled – nézett rám megnyugtatóan, mire aprót bólintva a többiek után siettünk a terembe.

Gergely semmit nem mondott. Szóba sem hozta, így aki nem ismeri annyira, simán hihette, hogy talán nem is látta. Persze, aki nem ismeri. Én viszont ismerem és tudtam, tudtam abból, ahogy rám nézett, hogy látta. Csupán egyetlen pillantás volt, összesen ennyit pazarolt rám, mégis abból én már rájöttem, hogy értesült a neten történtekről. Ő mégsem szólt.
Sem nekem, sem másnak. Úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Az óra végén a lányon csalódottan ültek le a padokra és azonnal elkezdték kielemezni azt, ami az órán történt. Illetve azt, ami nem történt meg, pedig mindneki várta.
Mind arra számítottak, hogy majd kiakad és miután visszaolvastam az üzeneteket, találtam köztük kész összeesküvés – elméleteket is.

– Ez így nem volt poén – csüggedtek mind hangosan. – Nem is látta.

– Ó, dehogynem – szóltam közbe, mire mind felém néztek. – Tudom, hogy látta. Csupán nem tudja, mit reagáljon rá.

– Fog rá egyáltalán? – tárta szét a karját Maja.

– Valamikor biztos – vontam vállat. És nem is tévedtem. Két nap múlva vérig szivatott minket.

Ugyan nem mondta ki akkor sem, most már mindenkinek leesett, hogy valóban tud róla. Egyszerűen nem tudta kezelni.
Mit csinált volna? Szól az igazgatónak? És mit mond? Azt, hogy küldtem ezt a képet még ősszel Adélnak, aki most gondolt egyet es kirakta, vagy kirakatta mással? Ugyan már.
Ebből akkora pofára esés lenne...
Ehelyett ő másokat szivatott. Az egész osztályt. Persze benne engem is, de rám ugyanúgy nem nézett és nem is szólt, ha valami nem tetszett neki. Láttam rajta, hogy meg tudna engem fojtani, annyira dühös, mégsem tud velem mit kezdeni. Egyrészt azért, mert alapvetően nem szándékozik velem beszélni, sőt igyekszik engem minél jobban levegőnek nézni. Másrészt pedig azért, mert nem tudhatta a teljes sztorit, így azt sem, hogy valójában ki osztotta meg elsőként azt a fotót.