Elérhetetlen // Befejezett

III Nyolcadik

– Mondd, hogy nem igaz! – kiabált Maja a telefonon keresztül a fülembe fél hétkor.

Jóformán azt sem tudtam, melyik világon vagyok, amikor mély alvásomból a telefonom idegesítő csörgése keltett. Ami nem az ébresztő volt. Le kellett volna némítani.

– Mi a fenéről van szó? – szóltam bele rekedten, kiszáradt torokkal, hunyorogva a telefonba.

– Baró. Nem tudsz semmit. Siess, a suli előtt tali! – köszönt el gyorsan és mire beszóltam volna, már lerakta.

Ledobtam a telefont a földre, a fejemet pedig a párnára ejtettem. Beletúrtam a hajamba, majd néhány perc szenvedés és saját magammal vívódás után nagyon nehezen felültem.
A telefonom még mindig hét előtti időt mutatott, emellett pedig rengeteg értesítést. Na meg azt, hogy fél perc múlva kikapcsol, mert kevesebb, mint három százalékon van.

– Faszom! – dühöngtem halkan, majd ismét a földre dobtam a telefont.

Felcsatoltam a kezemre az órát, a telefont és a töltőt a füzeteimmel együtt a táskába hajítottam, majd magamra rángattam néhány ruhát és elsiettem otthonról. Szerencsére sem anya, sem Gergely nem volt még ébren, így nem kellett szóba állnom velük. Lesiettem a lépcsőn, majd amikor kiértem a lépcsőházból, megborzongtam. Kissé hideg volt, így összébb húztam magamon a farmerdzsekit és sietősen indultam az iskola elé.

Az épülettel szemben, a járdán Maja elkapta a karomat és behúzott a parkba.

– Mi a franc? – néztem rá döbbenten. – Honnan van neked ennyi energiád ilyen korán?

– Adél, magyarázattal tartozol, nem is kevéssel.

– Na jó, most már érdekel, mi a fene folyik itt!

– Mi az, hogy Gergely elmegy? – nézett rám a barátnőm összefont karokkal, mire döbbenten pislogtam rá.

– Fhu, de megverem én ezt a gyereket! – bosszankodtam hangosan, oda sem figyelve Majára.

Dühösen idnultam az iskola felé, azzal a szándékkal, hogy jól megverem Leventét, amiért elmondta és közben nem hallgattam meg, amit Maja akart mondani. Pedig jobban jártam volna.

Az épületbe érve mindenki felém nézett és az összes diák azt akarta tudni, hogy igaz – e az, hogy Gergely elmegy és igaz – e a többi legenda is. Fel sem fogtam, milyen legendákról beszélnek, sőt nem is igazán érdekelt abban a percben.

Leventét végül a termünkben találtam, aki mosolyogva intett, amikor meglátott, én azonban nem viszonoztam ezt és amikor megálltam előtte, felpofoztam.
A fiú abbahagyta a széken való hintázást és meglepetten kapott az arcához.

– Mi a franc?

– Én is ezt kérdeztem reggel, amikor megtudtam, hogy az egész iskola tudja, hogy Gergely elmegy! – kiabáltam vele mérgesen, nem foglalkozva a termünkbe gyűlt diák sereggel.

– Adél, nyugi! Egyszer úgyis kiderült volna!

– Ne nyugtassál engem! Ez szigorúan titkos volt, nem szabadna, hogy tudjon róla bárki is! Gergelynek már így is elég szarul esik, hogy kicsapták!

A teremben hirtelen csend lett. A többi évfolyamról érkezett diákok korábbi suttogása is abba maradt, nekem pedig muszáj volt rájönnöm, hogy ettől már nincs rosszabb.

– Kicsapták? Miért? – tette fel a kérdést Patrik döbbenten, mire lesütöttem a szemem, a tanulók pedig érdeklődve várták a válaszomat.

Nem válaszoltam, csak tehetetlenül néztem körbe és láttam a kezekben a telefonokat. Majára néztem, hátha segít, de ő is csak lehajtott fejjel állt a teremben. Megráztam a fejem, majd kiszaladtam a teremből. Egyenesen a földszinti mosdóba siettem, ahol aztán sírásban törtem ki.
Hogy lehet ennyire elcseszni? Megint.

– Adél! – kopogott Maja az ajtón, mire szipogtam egy hatalmasat és letöröltem az arcom.

– Hagyj!

– Gergely... Azért megy el?

Lesütöttem a szemem és éreztem, ahogy ismét könnyek lepik el az arcom.

– Ez már csak annak a hosszú távú következménye – sóhajtottam, tudva, hogy Maja arra a bizonyos decemberi péntek estére gondol.

– Oké, figyelj. Rohadt nagy gáz van, Adél!

– Ennél nagyobb?

– Aham. Tudod, vannak pletykák. Gergely pedig nem jött suliba. És ezt meg kéne valahogy állítani. Mármint neked – hebegte összevissza.

– Jézusom. Milyen pletykák?

– Olvasd el te magad – közölte és az ajtó alatt beadta a telefonját.

Elvettem tőle és kissé félve néztem rá a képernyőre. Majának igaza volt. Ezerféle sztori keringett annak a posztnak a kommentszekciójában, amiben Levi közölte, hogy Gergely elmegy. A topkomment mégis az volt, ami arról szólt, hogy én is Gergely együtt vagyunk. Meg sem kellett, hogy nézzem, ki írta, hiszen egyből tudtam, ki ilyen aljas. Persze, hogy Szilvi.

– Istenem – suttogtam, majd a földre ejtettem a telefont és a tenyerembe temettem az arcom.

– Úgy sajnálom, Adél – mondta halkan Maja is, mire még inkább összetörtem.

Erről Gergelynek is tudnia kell – futott át az agyamon, mire a zsebemhez nyúltam, de nem volt ott a telóm.

– Francba már! Maja, telefonálhatok egyet?

– Persze. Kint leszek. Nem engedek be senkit.

– Köszönöm.

Megvártam, amíg Maja távozik, majd remegő kézzel ütöttem be Gergely számát Maja telefonjába. A készülék jelezte, hogy már hívta ezt a számot, mire halványan elmosolyodtam az emlék hatására, amikor megadtam Majának Gergely számát. Istenem, mennyi minden változott azóta!

A telefon kicsöngött, én pedig izgatottan vártam, hogy Gergely felvegye.

– Maja. Mi ez a baromság, ami a neten terjeng?

Ó. Tehát azóta is tudja, hogy kié ez a szám.

– Szólj a kis barátnődnek, hogy irtó dühös vagyok rá, amiért az egész iskola megtudta, de azért még jobban, hogy ilyeneket terjesztenek rólam! Az anyja teljesen ki van akadva, én pedig annyira felcsesztem magam, hogy arra szavak nincsenek!

– Gergely. Én vagyok – szóltam bele halkan, mire a férfi abbahagyta a kiabálást. – Sajnálom – mondtam remegő hangon és vártam valami választ. – Hallod, Gergely? Annyira sajnálom. Nemcsak ezt, hanem a többit is. Mindent. Kérlek, ne legyél rám dühös!

Néhány másodpercig csend volt, majd Gergely egyszerűen kinyomott. Egy cifra káromkodás után felálltam és a terembe mentem. Még mindig sokan vártak ott, de nem foglalkoztam velük. Leültem Maja mellé, átnyújtottam neki a telefonját, majd lehajtottam a padra a fejem és vártam, hogy jöjjön a tanár.

– Nem tudtam, hogy ez lesz belőle – dőlt hátra a székkel Levente, de nem foglalkoztam vele sem.

Az egész napom hasonlóan telt. Levente végig próbálkozott azzal, hogy vigasztaljon, vagy békítsen, de egyik sem sikerült neki. Vett nekem csokit, de elutasítottam. Cipelte a táskám egyik óráról a másikra. De nem érdekelt.
Arra vágytam, hogy végre vége legyen ennek a napnak, mármint az iskolai résznek és haza mehessek végre tisztázni a dolgokat Gergellyel.

Az utolsó óra után Maja megvárta velem, hogy a diákok többsége elhagyja az épületet, majd együtt léptünk ki az ajtón. A barátnőm szomorúan nézett rám, mire én is felé fordultam és szorosan megöleltem őt.

– Sok sikert!

– Szükségem lesz rá – nevettem el magam kínosan, majd elindultam haza.