Elérhetetlen // Befejezett

III Negyedik

A mondatom, miszerint találtam egy fiút, akibe szerelmes vagyok, lavinát indított el.
Gergely és én onnantól kezdve egyre többet és többet vitáztunk. Lassan már az sem számított, hogy ki a szemtanúja egy ilyen veszekedésnek. Az iskolai megaláztatás és idegesítés mellett már veszekedtünk a boltban, a kocsiban, a suli folyosóján, a torna óra kellős közepén és sajnos otthon is egyre többször fordult elő.
Sajnáltam anyát, hogy mindig azt hallgatja, hogy balhézunk, de már nem tudtam tovább csendben tűrni, hogy a férfi idegesít engem.

– Nem lesz ez így jó. Konkrétan itt élitek a magánéleteteket – sóhajtott Maja egyik szünetben.

Kínosan elhúztam a szám, mert igaza volt. Már nemcsak akkor szólalkoztunk össze, amikor valami hülyeséget műveltem a többi órán, hanem akkor is, amikor egyébként nem kellett volna. Apró, jelentéktelen dolgokon idegesítettük fel egymást és saját magunkat is.
Ennek pedig meglett az eredménye.

Amikor az egyik csütörtöki tesi óra közben megszólalt a sulirádióban az igazgató hangja, mindenki totalisan ledöbbenve nézett ránk. Ugyanis éppen engem és Gergelyt hívatták.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és akkor láttam, hogy ő is megrémült. Az igazgatói iroda már nem vicc és egyikünk sem akarta, hogy baj legyen ebből.
Lesütöttem a szemem és úgy lépkedtem a férfi előtt. A csendes folyosón szörnyen éreztem magam emiatt az egész miatt. Tudtam, hogy hülyeség volt az iskolában balhézni és másikat is belevonni a kettőnk dolgába. Szomorúan tekergettem a karkötőmet és megint arra gondoltam, hogy vajon hol rontottuk el. Egyáltalán érvényes itt a többes szám? Vagy az egész az én hibám?

Gergely és én is úgy álltunk az igazgató előtt, mint akik tudják, hogy rosszat tettek. Tudtuk is.
Az igazgató dühösen kiabált velünk, számon kért minket, majd közölte, hogy ne itt éljük a családi életünket. Mintha lenne olyanunk, hogy családi élet. Pff.

Csendben távoztunk, majd egymás mellett léptünk be a terembe, ahonnan percekkel azelőtt hívtak ki minket. Mindenki kíváncsian nézett ránk, valamiféle válaszra várva, de nem kaptak. Talán nem is volt rá szükség. Valószínű, hogy mind tudták, miért lettünk felhívva az irodába.

– Mindenki menjen ki, az órának vége! – közölte Gergely dühösen, mire a többiek felpattantak és szó nélkül távoztak. Egyedül én álldogáltam ott és Maja.

– Adél, gyere, kérlek – suttogta a lány, miközben a kezemet rángatta.

– Menj csak. Mindjárt megyek én is – ráztam meg a fejem, majd elléptem tőle.

Maja a szájába harapva sietett ki a teremből, az ajtó pedig hangos puffanással jelezte, hogy egyedül maradtunk.
Közelebb léptem a férfihoz, aki háttal állt nekem és óvatosan megérintettem a vállát.

– Gergely, annyira sajnálom!

A férfi a fejét rázta, a kezével pedig lefejtette a kezem a válláról.

– Gergely, kérlek ne haragudj rám emiatt! Tudod, hogy ebben te is hibás vagy....

– Adél! Azt kértem, hogy menj ki! Tűnés!

– Végig mondhatnám, amit szeretnék?

– Adél, menj! Menj már ki! Hagyj békén! Takarodj!

– Gergely....

– Menj ki, kérlek – suttogta elhaló hangon és végre felém fordult. Akkor láttam meg, hogy könnyek áztatják az arcát.

– Sajnálom, én.... – néztem rá én is könnyes szemekkel, de nem tudtam befejezni.

– Menj el, kérlek. Ne nehezítsd meg a dolgom, Adél! Mindjárt jön a következő osztály. Menj!

– Ne csináld már, tényleg sajnálom és szeretnék segíteni rajtad. Nem lehet, hogy így legyen vége!

– Hát, pedig így lesz. Az igazgató már döntött. Láthatod – tárta szét a karját és láttam rajta, hogy igazán megviseli a dolog.

– Segíteni szeretnék neked, csak hallgass meg!

– Adél, tűnés! Nem mondom el többször! Hagyj békén!

– Ha ezt akarja – suttogtam, majd lehajtott fejjel indultam ki.

Ahogy nem láttam őt, kitört belőlem a sírás. Segíteni akartam. Mert amíg én csupán egy igazgatói figyelmeztetést kaptam, Gergellyel közölték, hogy október közepéig foglalkoztatják, utána mehet, ahová akar. Nekem pedig ezen szavak hallatán megszakadt a szívem, mert láttam rajta, hogy megtört, és legszívesebben ő is mindent visszacsinálna.
Nem akartam őt ennél is jobban elveszíteni. Tudtam, hogy valamilyen szinten engem is okol majd a történtek miatt és tudtam, ha elmegy egy másik iskolába tanítani, akkor már nem találkozunk nagyjából soha többé. Ha elmegy innen, ha anya megtudja, hogy miattam történt az, ami, akkor én ismét repülök és amíg én Tündétől járok a régi sulimba, addig ők hárman egy boldog családot alkotnak majd.

Meggyötört arcom láttán a többiek azonnal elhallgattak az öltözőben és magyarázatot vártak tőlem.
Megráztam a fejem, majd rájuk sem nézve adtam választ a fel nem tett kérésükre.

– Csak a szokásos – legyintettem. – Engem okol azért, mert le lettünk szidva. Kicsit durván fogalmazott, de nem is tudom, mit vártam. Hisz már megszokhattam volna – próbáltam laza lenni, de nagyon nehéz volt úgy tenni, mintha ez az egész semmiség lenne.

A tesi óra után már semmi életkedvem nem volt. Órák után egyből haza mentem, pedig hívtak engem is a parkba. Szomorúan lépkedtem haza, nem is sejtve, hogy otthon mi vár majd rám.

Anya ki volt akadva. A diri értesítette, hogy mindketten nála voltunk, de anya nem tudta a valódi okot. Gergely azt mondta, ő csupán azért volt jelen, mert ő az osztályfőnököm, engem pedig azért hívattak, mert mostanában elé sok panasz érkezett rám.
Ezt a húzást már nem is vettem magamra, hiszen nem volt semmi értelme. Gergely nem akarta, hogy segítsek rajta, pedig megtettem volna. Kimagyaráztam volna a folytonos veszekedéseket azzal, hogy utálom őt azért, mert az anyám pasija, vagy tök mindegy, bármi mással is, csak maradhasson. Erre ő ismét belém rúgott és az egész igazgatós sztorit úgy adta elő, mint egy, a szüleitől rettegő diák. Hazugsággal.