Elérhetetlen // Befejezett

III Tizennegyedik

A sötét szobában közelebb léptem az ágyhoz és percekig csak néztem ki a fejemből. Lejátszódott előttem az egész elmúlt év és rájöttem, valójában mennyire nem vettük észre, hogy anya a normálisnál is jobban eltávolodott mindenkitől. Az utóbbi időben már Gergelyhez sem úgy bújt, mint korábban. Azon járt az eszem, hogy vajon miért nem vettük észre, de nagyon hamar beláttam, hogy a rengeteg veszekedés terelte el róla a figyelmünket.

Letérdeltem az ágy mellé, amin Alíz nyugodtan aludt. Óvatosan végigsimítottam puha arcán, majd megfogtam aprócska kezét és beszélni kezdtem hozzá.
A másik kezem végig a zsebemben, a rezgőre állított telefonom mellett volt. Vártam, hogy Gergely jelezzen, hogy mi történik éppen, vagy hogy megnyugtasson, minden rendben, de a telefonom nem jelzett üzenetet.

– Annyira sajnálom, Alíz – suttogtam a sötét szobában. A hangom fáradt és meggyötört volt, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett és tudtam, a könnyek nem sokára megérkeznek. – Úgy sajnálom, hogy életed eddigi részében folyton veszekedtünk feletted. Nem akartam, hogy ezt lásd, hogy azt gondold, hogy az apád és a nővéred nincsenek jóban, de ez sajnos így van. A kapcsolatunk sajnos nem úgy alakult, ahogy szerettem volna és nem is úgy, ahogyan kellett volna. Talán majd egyszer, ha már elég nagy leszel és nem fogsz rám megharagudni, elmondok mindent. Sajnálom, hogy anya kórházba került és nem lehet itt veled. Te talán nem is fogsz róla tudni. Valószínű, hogy nem fogják neked elmondani azt, hogy igazából mi történt. Én is szégyellem magam, de ígérem, hogy egyszer elmesélek mindent.

A könnyek patakokban folytak le az arcomon, miközben éreztem, hogy a szívem megszakad. Tudtam, hogy nem minden az én hibám, mégis úgy éreztem, hogy nagy szerepem volt abban, hogy mindez megtörtént. Erősen szorítottam a húgom kezét és megvártam, míg kissé lenyugszom, majd elővettem a telefont.

Azonnal levettem a fényerőt és csupán egy kézzel írtam meg Tünde számára az üzenetet. A nagynéném szinte azonnal válaszolt és elmosolyodtam azon, amit írt. Nem kérdezett semmit, csupán beleegyezett abba, hogy ismét nála lakhassak. Képtelen lettem volna tovább velük élni. Még várt Gergelyre egy vallomás, hogy elmegy az iskolából és új munkahelyet keres magának. Még anya előtt ott állt a gyógyulás útja, amiben én nem akartam részt venni. Azt akartam, hogy az anyám végre boldog lehessen és tudtam, hogy egy ideig nekem ehhez távol kell lennem. Ő egy családot szeretett volna. Egy boldog családot, amit nem kaphatott meg. Én pedig azt szeretném, ha megkaphatná azt, amire mindig vágyott.

– Remélem, neked jobb anyukád lesz, mint nekem volt – súgtam fájdalmasan, ahogy eszembe jutott, hogy velem mennyire nem foglalkozott soha.

A telefon hirtelen megrezdült a kezemben, mire lassan lenéztem a képernyőre és akkor megláttam, hogy Gergely írt.

Gergely: most már minden rendben. Felébredt.

Nagy kő esett le a szívemről. A könnyeim elálltak és izgatottan válaszoltam neki.

Gergely: Két napig még bent tartják. Utána megpróbáljuk rendbe hozni az életünket.

Adél: Én elköltözök.

Ahogy elküldtem az üzenetet, lehunytam a szemem. Nem tudtam, mit fog hozzá szólni. Azt írta, rendbe akar hozni mindent, de én ezt már nem akartam. Küzdöttem már eleget azért, hogy megbocsássanak nekem, mégsem tették meg.
Percekig vártam, míg megérkezett a válasz.

Gergely: Persze. Ez lesz a legjobb.

Adél: Igen.

Gergely nem írt, így percekig ismét nem történt semmi a beszélgetésben. Csak néztem a telefont és vártam, hátha ír még valamit, de nem.

Adél: Mondott valamit?

Adél: Hogy miért tette?

Gergely: Nem bírta elviselni, hogy folyamatosan veszekedtünk... Ennyit mondott.

Adél: Értem.

A szemem ismét könnybe lábadt. Lecsuktam a telefon képernyőjét és ismét megfogtam a húgom kezét.

Órákon keresztül térdeltem az ágy mellett, mégsem éreztem fájdalmat a lábamban. A lelki fájdalom ismét nagyobb volt a testinél. Hagytam, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. Egyáltalán nem fogtam vissza magamat sírás közben.

Valamikor hajnalban hallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó, mire abbahagytam a sírást és csak füleltem. Gergely odakint levette magáról a dzsekit és a cipőt. Megtöröltem az arcom, majd közelebb hajoltam a húgomhoz és nyomtam egy puszit a homlokára.
Néhány percig még néztem, ahogy halkan szuszog, aztán felálltam, óvatosan elengedtem a kezét és szomorúan néztem rá.

– Én ezt nem így akartam...

V • É • G • E