Elérhetetlen // Befejezett

II Tizenharmadik

– Hulla vagyok – rogyott le a padra Maja és a többiek sem tettek máshogy.

Mindneki kipirosodott arccal, izzadt testtel ült vagy fetrengett egy padon, miközben ivott, vagy éppen magát locsolta a vízzel.

– Kikészít ez az ember – sóhajtották többen is, teljesen kifulladva. Nincs mese, Gergely rendesen szopatta a népet.

– Több értelemben is – vágta rá Szilvi, mire erőltetett nevetés hangzott fel. Senkinek nem volt kedve egy ilyen óra után röhögni.

Gergely már napok óta folyamatosan erősítéssel fárasztotta az osztályt. Az órái után mindenki hulla volt, de két szünettel később már jöttek hozzám, hogy hallhassanak valami új és lehetőleg minél cikibb történetet a férfiról.
A tesi tanár engem egyáltalán nem vett észre. Felőle azt csináltam, amit akartam, egyszerűen nem érdekelte. Nem foglalkozott azzal sem, ha ettem, ha kiálltam, ha rúdtáncoltam. Oké, az utolsó az két napja történt, amikor fogadásból, az óra elején produkcióztam egy rövidet.

Lassan odáig is eljutottunk, hogy rám sem nézett. Ténylegesen levegőnek vett engem.
Ez persze akár lehetne jó, meg vicces is, hiszen jóformán bármit csinálhattam. Mégis ez egy büntetés volt számomra. Akármennyire is bizonygattam, hogy nem érdekel, azért a lelkem mélyén még igenis foglalkoztam azzal, hogy nem érdeklem. Még mindig a bocsánatkérés gondolata járt legtöbbször a fejemben és még mindig bántam azt a péntek esetét, de lassanként teljesen lemondtam arról, hogy valaha is olyan lesz az életem, mint a csók előtt.
Talán egyszer majd leülünk beszélni anyával és csak nevetünk majd ezen az egészen. De az is lehet, hogy nem fogjuk soha megbeszélni és én már nem fogok abban a lakásban élni.
Ez a gondolat mindig elszomorított. Nem akartam kimaradni a születendő húgom életéből, pedig egyenlőre nagyon úgy tűnt, hogy el is felejthetem őt és le is mondhatok arról, hogy találkozok vele egyáltalán.

– Megyünk, Adél? – rázott vissza a valóságba Maja, mire mosolyt erőltetve magamra felálltam és elköszönve a többiektől kimentünk az öltözőből.

A folyosón sétálva pont belebotlottunk Gergelybe – hál' istennek most nem szó szerint – és én teljesen véletlenül pont a szemébe néztem. Ahogy ő is az enyémbe.
Álltam a tekintetét, amibe igyekezett mindent belesűríteni, amit csak rólam gondolt, majd szó nélkül sétált tovább, mi pedig bekanyarodtunk egy másik folyosóra.

– Ez a kép még mindig zseniális – szólt oda egy két évfolyammal lejjebb járó lány, mire mosolyogva néztem rá és már haladtam is tovább. Számomra már egyáltalán nem volt vicces, de a legtöbben még napok elteltével is képesek voltak ezen vihogni.

Már mindenki értesült róla, hogy a kép tőlem van. Folyamatosan azzal zaklattak, hogy tegyek több ilyen képet publikussá, de már nem volt több fotóm. Ez az egy volt olyan, ami tényleg gáz róla és ha őszinte akarok lenni, legalább saját magammal, akkor be kell vallanom, hogy már meg is bántam.
Gergely semmi reakciót nem mutatott, így igazából nem volt túl nagy kicseszés vele szemben, még akkor sem, ha egyébként szarul érintette a dolog.
Én viszont borzalmasan éreztem magam miatta, hiszen úgy éreztem, hogy elárultam egy olyan embert, akit igazán szeretek. Persze ilyenkor kezdhettem magyarázkodni saját magamnak, hogy már nem úgy szeretem, hanem máshogy. Már nem éreztem iránta szerelmet. Talán sosem volt ez szerelem, fogalmam sincs. De azt tudom, hogy már nem akarom, hogy velem töltse az idejét és nem vágyom arra, hogy megcsókolhassam. Az ilyen és ehhez hasonló gyerekes vágyakat felváltotta az, hogy azért könyörögtem és fohászkodtam, hogy legalább egyszer az életben lássam majd a húgomat és legalább egyszer legyen alkalmam majd vele beszélni.

Esténként még néha eszembe jutott a csók, de már nem kergetett minden egyes alkalommal, amikor lehunytam a szemem. Ehhez néha társult egy kis bűntudat, vagy lelkiismeretfurdalás, vagy valami ilyesmi, amiért az a kép Gergelyről nyilvánosságra került.

Egyik este aztán annyira dühös voltam magamra sok minden miatt, hogy fogtam egy papírt és egy tollat és írtam egy jó hosszú levelet, amiben kiöntöttem a szívemet. Anyának és Gergelynek címeztem, majd másnap reggel, az első órámat kihagyva egyenesen a lakásunkhoz mentem és bedobtam a postaládába.
Válasz persze nem érkezett és már egy óra elteltével megbántam, hogy elküldtem nekik, így reméltem, hogy annyira nem érdeklem őket, hogy fel sem fogják bontani a levelet, hanem inkább egyszerűen kidobják a kukába, úgy ahogy van.

Nagyjából két héttel azután, hogy feladtam a levelet, Gergely furán kezdett viselkedni a tesi órán. Azelőtt rám sem nézett, hozzám sem szólt, azon az órán mégis folyamatosan engem bámult. A feladatokat szörnyen hajtottam végre, mert zavart, hogy a férfi egyfolytában engem néz. Úgy éreztem, most történni fog valami. Eszembe jutott, hogy talán elolvasta a levelet és akar rá mondani valamit. Valami sértőt. Mert abban már nem reménykedtem, hogy esetleg arra kérjen meg, hogy beszéljük meg együtt, anyával hárman a dolgokat.
Minden várakozáson ellenére Gergely egész órán nem szólt hozzám. Hiába éreztem azt, hogy hányni fogok, hiába remegett a kezem és hiába éreztem a torkomban gombócot, egyszerűen nem történt semmi.

Amikor a csengő jelezte az óra végét, még mindig kissé rosszul éreztem magam és úgy indultam ki a teremből a többiek közt sétálva.
Lehajtott fejemmel a cipőmet bámultam, miközben a hányinger lassan kezdett elmúlni és a kezem sem remegett már az idegességtől.
Akkor pedig, amikor már sikerült lenyugodni, Gergely hangja hasított a levegőbe. Szavait pedig egyenesen hozzám intézte.