Rosszkor

*Emlékek*

2021.11.12. péntek

Olívai:

Kicsit hülyeségnek tűnhet, de mi úgy döntöttünk, hogy idén együtt ünnepeljük a szülinapjainkat Landoval. Az ő baráti köre az enyémmel vegyítve. Ez nem is lenne nagy hülyeség, ha nem azt találtuk volna ki, hogy mi novemberben a Wolfgangseehez megyünk ünnepelni Ausztriába. Ugye milyen jó ötlet, majdnem téli időjárásban egy hegyek közti tóhoz menni pihenni. A lényeg, hogy ma érkeztünk és vasárnap már megyünk is haza, hogy a Landoék még időben visszaérjenek a jövő heti futam előtt.

Mi érkeztünk hamarabb a kis apartmanházhoz, ami ebben a pár napban tizenkettő embernek lesz a nyugalom szigete. Hulla fáradtak voltunk, mert képesek voltunk belevágni hajnalban egy öt és fél órás kocsi útba, de muszáj volt magunkat összekapni, mert mára elég sok mindent terveztünk be. Landoék elvileg olyan tíz körül érnek ide és egy kocsival jönnek hatan, amire kíváncsi vagyok, hogy oldják meg, bár lehet egy nagyobb autót fognak bérelni a reptéren.

Míg mi berendezkedtünk Annával és Viktorral, addig a fiúk magukra vállalták, hogy csekély német nyelv tudásukkal elmennek bevásárolni és érdeklődni néhány dologról a környéken. Pontban tíz órakor hallottam egy autónak a hangját, ahogy épp leparkol a kis nyaralószerűség előtt. Nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, ugyan is biztos voltam benne, hogy drága barátaink értek vissza a beszerzőútjukról. Egyszer csak egy kéz takarta el a szemem, ami a hátam mögül érkezett.

-Üdvözletem. Tudja ki vagyok?- a szem takarás után meghallottam Lando erőltetett mély hangját.

-Még a hülye is tudná ki vagy Lando. Borzalmasan tudsz hangot változtatni.- fordultam felé és felkuncogtam rajta.

-Há ezt megkaptad.- ütötte vállon Carlos miközben ő is belépett a konyhába. -Szia Olívia.- intett nekem mosolyogva.

-Szia Carlos. - viszonoztam mosolyát. -Látom hoztál magaddal egy kisgyereket.- néztem Landora játékosan.

-Sajnos nem tudtam magamról levakarni, ezért muszáj volt őt is elhozni. De ugye nem baj?- szállt be a spanyol a játékba.

-Talán elviseljük őt is.- cukkoltam tovább a még mindig előttem álló fiút, aki csak hitetlenkedve nézett ránk.

-Ezt nem hiszem el öt perce sincs, hogy itt vagyunk és ti már összefogtatok ellenem.- fonta össze mellkasa előtt a kezeit durcásan brit barátom.

-Na ne vedd ennyire komolyan.- löktem egy picit vállba az enyémmel.

-Gonoszak vagytok.- húzta fel az orrát Lando és továbbra is tetette a durcás kisgyereket.

-Na inkább gyere ide te durcimurci.- öleltem meg, majd pár pillant múlva Lando kezei körém fonódtak és szorosan magához húzott.

-Egyébként hogy állsz a könyveddel?- kérdezte miután kibontakoztunk az ölelésből.

-Jól, már csak három fejezet van hátra a tervezettek szerint.

-Várj te könyvet írsz Olívia?- lépett be a helyiségbe a monacói, akivel az idei Magyar Nagydíjon ismerkedtem meg és egész jóba lettünk.

-Igen. De nem is lényeges, nem olyan jó.- mondom egyhangúan. Maximalista vagyok magammal szembe ilyen téren.

-Persze.- horkantja Lando. Ő viszont soha nem érti miért vagyok ilyen a saját munkámmal szemben.

-Többiek?- kérdezem, ugyanis a kis férfi banda többi tagját még hallani se hallom. Pedig azért elég hangosak tudnak lenni. Volt már szerencsém tapasztalni ezt.