Rosszkor

2.6

2025.05.15. csütörtök

Olívia:

Kíváncsi voltam mit talál ki ennyi idő alatt egy számára idegen területen Lando. De egyáltalán nem gondoltam volna arra, hogy semmi ismeretség nélkül körülbelül egy óra alatt leszervez mindent.

-Most már kinyithatod a a szemed.- szólalt meg a volán mögül a brit.

-De hát ez a kikötő. Ide simán lejöhetünk volna gyalog is.- néztem rá értetlenül.

-Igazad van. De ez így hangulatosabb.- mosolygott rám gyorsan, majd ki is szállt az autóból. Így én is az ajtó felé fordultam, hogy kiszállhassak, de Lando megelőzött és ő nyitotta ki nekem az ajtót, mint egy igazi úriember. 

-Micsoda helyes úriember maga.- csipetem bele az arcába úgy, mint 2 évvel ezelőtt Annáék esküvőjén Anna nagyanyja.

-Ne már Oli. Nem vagyok kis gyerek már. Anna nagymamáján kívül elég ezt a saját nagymamám által elviselnem.- nyafogott mellettem a brit, miközben elindultunk a mólón.

-Jó, nem csinálom többet.- néztem rá játékosan mosolyogva. 

-Ajánlom is.- állt meg egy motorcsónaknál.

-Különben mi lesz?- incselkedtem vele.

-Ne akard megtudni. De egy biztos kapsz tőlem egy ősz parókát, hogy hitelesebbnek tűnjön a nagymama szerep.- erre én csak meglöktem a vállát. -Na nem kell egyből erőszakosnak lenni.- pöckölte meg az orromat, mire durcása néztem rá. -Inkább menjünk fel a hajóra. Jó?- bólintottam és felmentünk a fedélzetére, ahol egy ötvenes éveiben járó férfi várt ránk. Miután Lando beszélt a férfival az távozott, én pedig kérdőn néztem a pilótára. -Na ne néz így rám. Te is tudod, hogy tudok motorcsónakot vezetni.

-Én nekem nem ez a kérdéses, hanem az, hogy nem ismered ezt a tavat.

-Megoldom, ha meg eltévednék, ami valljuk nehéz lenne, akkor majd te segítesz nekem.- villantott rám egy magabiztos mosolyt és elfoglalta a vezető részt. -Indulhatunk hölgyem?-fordult hozzám.

-Igen- sóhajtottam, majd elfoglaltam egy biztonságos helyet.

Húsz perc vízben való száguldozás után megálltunk a tó közepén. Lando elővett egy kosarat a mellette lévő ülésről, amit én sikeresen észre se vettem. A kosárral együtt leült mellém.

-Ezt te csináltad?- kérdeztem miután kirakata az ételt a kosárból.

-Nem. Egy helyi étteremből rendeletem. A hapsi, akitől a hajót béreltem azt mondta ez az egyik legjobb helyi étterem.

-Nagyon aranyos tőled ez az egész.- mosolyogtam rá és szemeibe tekintettem.

 -Tényleg?- tekintett rám kételkedve.

-Igen.- nyomtam puszit az arcára.- Köszönöm.

Neki álltunk a kései ebédünknek, közben az elmúlt időszakról beszélgettünk. Megtudtam, hogy most éppen hogyan is érzi magát ebbe a szezonban és csak még büszkébb lettem rá, hogy milyen ügyes is. Már nem csak az eredményeiben, hanem a versenyzéssel járó stressz kezelésében is fejlődött. S ezt a büszkeségemet nem bírtam neki elégé kifejezni, bármennyire is próbáltam. Bár azt hiszem ezt nem is lehet igazán elégé kifejezni soha.

-És mi lesz most?- kérdezte a brit férfi miután végeztünk az étellel és összebújva figyeltük a tájat.

-Te szervezted ezt az egészet neked kellene tudnod.- emeltem rá a tekintettem. 

-Nem az. Hanem velünk? Vagy veled? Mit akarsz csinálni a könyv kiadása után?- emelte ő is rám szemeit, amelyek kérdőn csillogtak rám.

-A velünk kérdésre a válaszom az, amit tegnap megbeszéltünk, hogy megpróbáljuk.A másik kettőre pedig...- sóhajtottam, majd egy nagy levegő vétel után folytattam. -Hogy ideje visszamennem az emberek közé. Nem tudom, hogy egyelőre csak a szüleimhez, vagy már egy új lakásba, de valahogy visszatérni a régi dolgokba. A könyv fordításából már nincs sok hátra, hamarosan megkezdődik a marketinges és egyéb ilyen dolgok szakasza. Az pedig lehet már egyszerűbb lenne, ha én is ott lennék személyesen.- hajtom a fejem a férfi mellkasára és elkezdem az eget bámulni, ezzel is keresve a helyes döntést a jövőmre tekintve. Perpillanat fogalmam sincs hogyan is álljak neki.

-Ha úgy is Angliába mennél a könyv miatt, akkor miért ne költözhetnél hozzám?- teszi fel a kérdést, ami miatt bennem hirtelen megáll az ütő.

-Nem lenne ez korai?- fordítom a fejem felé és kétségbe esve tekintek rá.

-Szerintem egyáltalán nem. Ismerjük már egymást elég ideje ehhez. Akkor mondanám, hogy ez felelőtlen lenn, ha nem rég ismertük volna meg egymást. De mi már majdnem 5 éve boldogítjuk egymást. Egyébként is már túl magányosnak érzem magam otthon.- mosolyog rám és megfogja az arcom, ezzel is próbál nyugtatni.

-Nem tudom. Még soha nem gondoltam arra, hogy itt hagyjam Magyarországot és külföldre költözzek. Ne érts félre, nem azzal van a gond, hogy veled kellene összeköltöznöm. Csak ez még egy picit furcsa.- tartom vele a szemkontaktust.

-Megértem. De mi lenne, ha amíg átgondolnád a dolgokat, addig elmennénk Wokingba és megnéznénk milyen is lenne, hm?- mondta lágyan és megsimogatta az arcom.

-Benne vagyok, de mielőtt elutaznánk szeretnék elmenni a szüleimhez. Rendben?

-Persze. És, ha már így az ilyen dolgok megbeszélésénél tartunk. Elkísérnél engem Monacoba?- mosolyog rám kisfiúsan.

-Természetesen. Én leszek a leghangosabb szurkolod.- simítom meg az arcát.

-Az utolsó kérdésem most hozzád. Tudom, hogy azt beszéltük meg, hogy megpróbáljuk, de úgy érzem ez úgy lenne hivatalosabb, ha a régimódi módszerrel csinálnám. Szóval megkérdezem lennél a barátnőm?- elmosolyodom. Még ezt is képes szégyenlősen megkérdezni.

-Igen.- mire a kettőnk közti csekély távolság megszűnik és ajkaink újra találkoznak egymással. Elképesztően boldog vagyok és azt hiszem már a választ is nagyjából tudom, hogy mi legyen velem a jövőben. A legfontosabb, hogy mindenképp emellett a csodás ember mellett szeretnék lenni.