Rosszkor

2.1

2025.05.13. kedd

Olívia:

Teljesen összetörtem. Csak elakartam tűnni mindenki szeme elől. Nem akartam senkivel sem beszélni, így se szó se beszéd nélkül léptem le. Egyedül Viktor tudta hol vagyok. Minden cuccomat lehoztuk a Balatonhoz. Viktor és a szülei is beleegyeztek, hogy a nyaralójukban legyek. Azt mondták ezek után nyugodtan ott lehetek.

Nem voltam képes senkinek se mondani semmit, ezért Viktor magára vállalta ezt a szerepet és mindenkinek elmondta, aki fontos. Elvileg már ő is tudja mi történt, de fogalmam sincs mit érez ezzel kapcsolatban, mert azóta egy szót sem beszéltünk.

A GameStar-nál beadtam a felmondásom és azt mondták bármikor várnak vissza. Nem tudta senki sem a munkahelyemen, hogy mi történt még is mindenki támogatott és már most várnak vissza. Elképesztően jól esik, hogy ennyire megszeretek ez alatt az idő alatt, amíg ott dolgoztam.

Teljesen megváltoztattam az életem. Csak akkor használtam az elektronikát, ha munkáról volt szó. A közösségi  médiát teljesen  mellőztem. Senkivel nem kommunikáltam, igaz mindenki aggódott értem, de egy gyors üzenettel mindenkit leráztam. Elkezdtem egy saját majdnem nomád életet. A kiskertben elkezdtem  virágokat, zöldségeket és gyümölcsöket termeszteni. Ahogy egyre jobb lett az idő úgy mozogtam egyre többet. Kezdetben csak jógáztam, majd elkezdtem futni és biciklizni is. Részt vettem a helyi kis életben és új embereket ismertem meg. Sokat segítettem az itt lakó időseknek is. Az helyiek úgy kezeltek, mintha mindig is itt laktam volna. Mindenki megismerte a történetem kivéve egy dolgot nem tudtak rólam, azt amit soha sem fogok tudni feldolgozni csak elfelejteni, de valahogy az nem ment. Pedig pont, azért jöttem ide.

Olyan, mintha kitéptek volna egy darabomat. Jobban fáj, mint bármi valaha. Sokszor éjszaka úgy aludtam el, hogy sírtam. Miért is hazudok? Az első három hétben nem is aludtam semmit. Folyamatosan kattogott az agyam, magamat hibáztattam, magamban kerestem a hibát. Mégse találtam semmit. Megpróbáltam mindennel elfeledtetni, de nem sikerült. Próbáltam őt hibáztatni, de nem ment. Én nem tudtam onnan időbe elszakadni.

De most már egyre jobban érzem magam. Beszélek a szüleimmel és a barátaimmal, de mindig kerüljük ezt a témát. Ők nem akarnak felzaklatni, én pedig még nem tudok róla beszélni. Remélem egyszer majd sikerül túlesnem rajta. Az érzéseimet egy könyvben próbálom összegyűjteni. Számomra így sokkal egyszerűbb kiadni mindent. Esténként összegyűjtöm minden erőm és írok egy picit bele, sokszor torkolódott sírásba, de így legalább tudtam, hogy sikerül valami úton módon kiadni mindent. Legalább így, ha már máshogy nem megy. Nem vagyok a szavak embere. Ha az érzelmeimről van szó soha nem tudtam magam igazán kifejezni szóban, de írásban annál inkább.

A könyv fordítás egész jól halad. Sikerül folyamatosan mindent online egyeztetnünk. A könyv 80% már kész is van. 

A mai napom is szokásosan indult. Reggel fél hatkor felkeltem és kiültem egy bögre kávéval a teraszra és kémleltem a tájat. Előttem terült el a kert, ahol az általam ültetett növények néztek vissza rám, a kert mögött ott látszott a Balaton. Igaz a ház messze volt a parttól, de mivel egy dombon terület el a telek, így szépen rá lehetett látni a tóra. A napnak ez a legjobb időszaka. Még épp látod a napot felkelni és megcsillanni sugarait a tükör sima vízfelületen. Hallod a madarak csicsergését. Enyhén megcsíp még a reggeli hűvös levegő, ami felébreszt teljesen. Ilyenkor még nincs senki fent, akivel találkozhatnál. Csak te, a természet és a gondolataid vannak. Egy picit nyomasztók voltak az elején ezek a szép reggelek, de most már igazán kellemesek tudnak lenni.

Miután megittam a forró folyadékot megreggeliztem, majd megcsináltam a szokásos reggeli jóga gyakorlatsoromat. Ezek után neki álltam a kertben dolgozni. Egész délelőtt kint voltam és a kertben rendezkedtem, néha váltottam pár szót a szomszédokkal is. A kerti munkák után neki álltam egy könnyű ebédnek, ami amint kész lett el is fogyasztottam. Ebéd után elindultam biciklizni és egyben elmentem a helyi kis boltba is bevásárolni. A bicikliutam után átöltöztem és elindultam futni az erdőbe, ahol 4 km futás után már csak sétáltam és próbáltam minden pozitív energiát beszívni. Már közel jártam a kis nyaralóhoz mikor megláttam előtte parkolni egy ismeretlen autót. A kiskapunál pedig egy ismerős alakot. Lando volt az.

Ez alatt az idő alatt nem sokat kommunikáltunk. Neki elkezdődött a szezon, én pedig mindent kizártam az életemből. Amikor vezetett írtam neki egy üzenetet, hogy sok sikert kívánjak neki. Ő pedig minden verseny hétvége után megírta, hogy milyen helyen végzet. Nem néztem a futamokat, csak néha Márk beszélt róluk, hogy terelje a témát. Nem igazán beszéltünk ezeken kívül semmit, valahogy soha nem sikerült összeszednem magam ahhoz, hogy felhívjam őt. Valószínűleg neki is elmondta Viktor, hogy mi történt velem, mert egy szóval sem mondtam Landonak, hogy mi van velem vagy, hogy hol vagyok.

Erőt vettem magamon és elindultam a ház felé. Mikor odaértem megcsapott a bűntudat, hogy miért nem beszéltem többet a fiúval ez alatt az időszak alatt, vagy miért nem mondtam neki semmit. Biztos vagyok benne, hogy szüksége lett volna rám. Minden szezon kezdetkor kétségbeesett, hogy neki ez nem fog menni. Ilyenkor pedig én voltam neki a bátorítója, az energia adója. Négy szezonon keresztül én voltam neki a legnagyobb szurkolója és egyben a barátja is, aki meghallgatta bármi is legyen. Néha pedig a pszichológusa lettem.

-Hogy hogy itt vagy?- kérdeztem tőle, mire megfordult és szoros ölelésbe vont. Jól esett az ölelése. Már nagyon hiányzott, ezért én még szorosabban bújtam hozzá. Elkezdettek a szememben könnyek gyűlni...