Vissza a gyökerekig

2.rész

Hétvége van és én a nyomozásba temetkeztem. Addig is legalább nem a sorsomon töröm a fejem.

Nem jutottam túl sokra, csak a szokásos dolgokat tudtam összeírni.

Minden nap 3 órakor végeztünk az iskolába, utánna keddenként kimegy a kosárpályára kosarazni. Olyan 6 órakor szokott betoppanni a szobába izzadságtól tocsogva. Viszont egy dolog feltűnt. Miután be jött a szobába, mindig bezárta az ajtót, még akkor is, mikor rá 2 percre mentünk enni. Lefekvés előtt mindig megnézte az ablakot, hogy be van e zárva. Mintha paranoiás lett volna. Talán valamitől félt?

Mibe keveredtél Felix?

Több és több kérdés merült fel bennem. Egyáltalán hol rabolták el? A kosárpályán? Elvégre ott volt. De van 7 km a pálya és az árvaház között, tele van házakkal, kisebb utcákkal stb.

...

Szokásos nap, szokásos körülmények. Felixről még mindig semmi hír és nekem ötletem sincs, hogy hol lehet.

Beérek az osztályba és elindulok a padomhoz. Óvatosan és gyorsan körbe nézek, hogy ne támadjanak le a "drága" osztálytársaim. A reggel olyan tíz percet töltöttem azzal, hogy az alapozóval el tudjam fedni a szemem alatti kék és lila foltokat. Nem volt kedvem holnap is időt szánni erre, ahelyett, hogy nyomoznák eltűnt barátom után.

Ja.. Aham... Ábrándok. Ebben a percben meg is hiúsodtak, mert egy hatalmas tockost kaptam a nyakamra. A váratlan mozdulattól előre estem és szépen elterültem a földön.

Összeszorítottam szemem és megpróbáltam feltápászkodni a földről. Persze, hogy egy nehéz láb nyomta vissza a hátamat a padlóra.

Most komolyan, hogy egy szerencsétlen napot nem úszhatok meg?

Nem láttam értelmét annak, hogy elkezdjek ellenkezni és vergődni a földön, hátha kiszabadulok, inkább feladtam és legyőzötten hagytam, hogy kimenjen az erő a kezemből, így teljesen a földre lapultam. Mikor megéreztem, hogy leszedte a lábát rólam, megmakacsoltam magam és a hátamra foldultam. Nehogy már annyival megússza, hogy nem látja a dühös és csalódott szemeimet, miközben a sírás görcse kerülget. 

Arcán eleinte döbbenet volt, hogy mégis hogy volt bátorságom ellenszegülni neki és szemébe nézni, de ez hamar átváltozott dühbe és emiatt egy szép, kerek és jól felfújott focilabdának gondolván a fejemet, illetve az arcomat, rúgott egyet bele. Azt hittem, hogy a fejem menten leszakad a nyakamról, de hálát adok az égnek, hogy ilyen erősek a csontjaim és az izmaim, szöveteim, hogy nem adták meg magukat, engem így megmentve a haláltól. Fejem a hatalmas becsapódástól oldalra fordult és, mivel nem hunytam be elég idelyében a szememet, ennek köszönhetően rábukkantam valamire. A szék alján, ami mellett a fejem volt, történetesen Felix tulajdonában állt. Jó, tudom. Nem mondhatom, hogy az övé, mert nincs rá írva a neve. Inkább újra fogalmazok: Felix használta azt a széket elég nagy előszeretettel.

A csengő hangjának hála békén hagytak zaklatóim, miután jól kiröhögtek. Jelen pillanatban ez viszont engem nem érdekelt egy cseppet sem, ahogy az sem, hogy patakokban folyik le az orrom vére a felsőmre, de fontosabbnak tartottam, hogy leügyeskedjem azokat a dolgokat a szék aljáról, amikre rábukkantam.

Első órám történelem volt. Mondanom sem kell, hogy szokásához híven, a tanárnő tizenöt perces késéssel berobogott az ajtón és lecsapta még gőzölgő kávéját a katedrára, amit valószínűleg a szomszéd üzletben vehetett, mert a környéken csak ott van minden kávéspohárnak jellegzetes Tom és Jerry-s feliratú oldala. Első dolga, mint mindig, hogy végignéz az osztályon, ami ma sem történt másként. Azonban ahelyett, hogy kinyitotta volna a naplót és elkezdett volna valakit lefeleltetni, megállapodott a tekintete rajtam. Kínosan lesütöttem a szemem, mert tudtam, hogy nem festek valami túl jól és, hogy a tanárnő is eléggé szívén viseli a diákjai egészségét.

-Bucker - szólít fel, mire szemébe nézek - azonnal menjen az asszisztensnőhöz - mutatott ujjával az ajtó irányába.

Elszégyellve magamat pakoltam össze holmijaimat, különösen ügyelve arra, hogy az imént talált dolgokat is eltegyem, igyekeztem ki az osztályból, hogy ne tartsam még tovább fel az órát. Még mielőtt kiléptem volna az ajtón, félfüllel még hallottam, hogy  Carlo odasúgja padtársának, de úgy, hogy más is meghallja, hogy milyen szerencsétlen egy nyomi vagyok.

Próbáltam nem becsapni magam  után az ajtót és nem elbőgni magam, aminek első fele sikerült, a második pedig kevésbé. Az orvosi kabintebe kisírt szemekkel érkeztem be és köszöntem kedvenc asszisztensnőmnek, aki már rég óta ellát napi rendszerességgel.

Szeretem benne, hogy nem kérdez fölöslegesen és nem kényszeríti ki a választ belőlem mindenre, ha látja, hogy nem szívesen beszélek arról, akkor inkább nem erőltetni, hisz úgy is tudja, hogy mi a szitu.

Nagyon kedves volt velem most is, mint mindig és egész hétre adott nekem igazolást, mert szerinte, ha még most nem is, holnapra biztosan kék lesz az egész arcom, arról nem is beszélve, hogy minden arcmozdulásom fájni fog.

Illedelmesen elköszöntem tőle és megköszöntem a segítségét, majd hazaindultam. Egyszerűen nem bírtam magammal és az utolsó pár száz métert már futva tettem meg. Elmondani sem lehet, hogy mennyire örültem a feltehetőleg nyomoknak, amiket találtam, hogy azt is elfelejtettem, hogy milyen depis hangulatom van. Csak egy mondat lebegett a szemem előtt:

Felix, megtalállak!