Vissza a gyökerekig

43.rész

A szobában sem volt már hallható az addigi folyamatos ordítás és nyöszörgés, Daniel eszméletét elveszítve feküdt az ágyon, míg az addig felette támaszkodó Christian mindent úgy hagyva, ahogy maradt, elhagyta a szobát és veszélyes vigyorral az arcán indult meg lefele a lépcsőn. 

Nem tartott sokáig, míg elérte a pinceajtót, majd felvéve a már szokásos álarcát, érzelemmentes kifejezéssel nyitott be az ajtón. Enyhén nyikorgott a fekete vaslap, ami elég volt arra, hogy felkeltse a bennt tartózkodó figyelmét.

-Esküszöm, hogy kinyírlak! - ordította abban a pillanatban Ryan, ahogy meglátta, hogy ki lépte át az ajtó küszöbét. 

-Jaj, hűtsd le magad. - vetette oda Christian flegmán. Nem volt kedve egyáltalán hallgatni a nagy hősszerelmes siránkozását és nyivákolását. 

Mindez nem érintette őt váratlanul. Már mielőtt elhagyta volna Daniel "lakosztáját", tisztában volt vele, hogy mindaz, ami ott bent történt, az teljes mértékben lehallatszódott a pincébe. Részben ezért is választotta azt a szobát, pedig egy csomó más lehetősége is lett volna. Tudta nagyon jól, hogy Ryan mindent hallani fog, hallani fogja, ahogy a drága szerelmét megkínozza és akarata ellenére teszi a magáévá, durván és erőszakosan, de ez egyáltalán nem tudta érdekelni. Már nem. 

Az elején még ő is elhitte, hogy az, ami köztük volt - már ha lehet azt egyáltalán valaminek nevezni - , az akár hosszab ideig is működhetne. Amikor először meglátta Danielt, akkor már tudta, hogy nem lesz számára közönséges a fiú, ami megijesztette. Tisztában volt vele, hogy közöttük nem lenne egészséges a kapcsolat, már csak abból kiindulva, hogy mindketten teljesen másra vágytak. Vagy nem is annyira másra, hisz mindketten azt szerették volna, ha elismerik őket, Christian esetében az emberek csak a keménykezű és könyörtelen főnököt lássák, aki megérdemli, hogy a szülei nyomdokaiba lépjen, ellenben Daniel, aki annyit szeretett volna, hogy annak ellenére, hogy árvaházban nőtt fel, megbecsüljék. Talán ezt látta meg Chrisitan a szemeiben, amikor találkozott a tekintetük, és ez indított el valami veszélyeset benne. Ez a veszély meg olyan volt, mint a tűzre öntött olaj, ami felélesztette az egyenletesen égő lángokat, így elszabadítva a poklot. Egy pillanatra, amikor Daniellel ölelkezett a ház udvarán, akkor azt hitte, hogy tévedett, életében először tévedett és megtalálta azt a valakit, aki segíthet neki megváltozni, ám mindez hamar szertefoszlott. 

Egyik pillanatról a másikra értette meg, hogy hiába ringatja magát ilyesmi ábrándokba, Daniel soha nem lesz az övé, hisz neki ott van Ryan. Christian pedig nem volt képes soha életében elviselni azt, ha valaki ugyan azt szeretné megkaparintani, amit ő, az pedig, hogy ez a személy Ryan volt, csak még jobban feldühítette. Életében először féltékeny volt Ryanre, féltékeny volt arra, hogy Daniel a másikhoz ragaszkodik, nem pedig őhozzá, és ez megörjítette. Emiatt határozott úgy, hogy nem hagyhatja eluralkodni az érzéseit saját magán, újból meg kell keményednie a szívének, hogy senki ne találhasson fogást rajta. 

Aztán rájött arra, hogy valójában ki is Daniel, kinek a gyereke, ami felbosszantotta, és egyszerűen nem tudta elfelejteni. Itt határozta el, hogy nem érdekli őt semmi más, csak az, hogy megkeserítse mindekettő életét, tönkretegye őket, ha nem is testileg, de legalább lelkileg, hogy Ryan és Daniel is megtapasztalja azt, hogy milyen a szenvedés. Csak a bosszúra vágyott.

-Ha most arra gondolsz, hogy megöltem, el kell, hogy szomorítsalak, semmi ilyesmit nem tettem vele. - világosította fel az előtte lógó - vagy akármilyen helyzetben levő - személyt.

Ryan egy pillanatra megnyugodott, de aztán eszébe jutott, hogy akkor mégis miért hallgatott el szerelme. Ezt mintha meglátta volna Christian a szemeiben, rögtön választ is adott a fel nem tett kérdéseire.