Vissza a gyökerekig

39.rész

*Daniel szemszöge*

Reggel egy erős kar szoros ölelésében ébredtem. Eleinte fel sem fogtam, hogy hol vagyok, de amint eszembe jutottak az este történései, fejemet a párnába fúrtam.

Amint bekapcsolt az agyam, rögtön aggódni kezdtem. Ha Christian megtudja, hogy lefeküdtem Ryannel, akkor szerintem jobb, ha egy sáncba kötök ki valahol egy ismeretlen helyen, mintsem beállítsak hozzá. He meg el szeretnénk titkolni, akkor abban a pillanatban lebuknánk, ahogy az ágyába parancsol, mert rengeteg új foltot szereztem, ő meg nem hülye, hogy ne rakja össze a képet.

-Jó reggelt. - adott puszit nyakamra, majd fülembe is. Nem volt túl sok ruha rajtunk, ezt szerettem a közös reggeleinkben. Bőrünk közvetlenül érintkezett, mindketten éreztük a másikból felszabaduló melegséget, ami kellemesen nyugtató volt.

Kicsit összébb húzva vállamat vettem mély levegőt és fordultam felé.

-Jó reggelt. - mosolyogtam én is, majd adtam puszit ajkaira. Többet szeretett volna, de időben elhajoltam tőle és az órára mutattam.

-Mindjárt reggeli. Nem kéne összeszednünk magunkat? - álltam fel az ágyból és indultam volna meg, de kezem után kapott és visszahúzott magához, így ölébe huppantam.

-Csak még egy percet kérek... - fúrta nyakamba fejét. - Fel akarok töltődni...

-Daniel elvonás? - kérdeztem kuncogva, annyira aranyos volt ilyenkor. Arcomról le sem lehetett volna törölni a mosolyomat, annyira felhőtlen volt a pillanat.

-Az is... Meg az este is jó sok-...

-Oké, ennyi elég is volt. - szakítottam félbe és menekültem a fürdőszobába.

Forró vizet engedtem magamra, miközben nem bírtam ki, muszáj voltam végigtapogatni magamon a Ryan által hagyott szívásfoltokat. Minél többet számoltam meg, annál erősebb lett a bizsergő érzés a hasamban. Az utóbbi időben annyiszor eszembe jutott már, hogy hogy lehettem olyan hülye, hogy elengedjem Ryant. Ő csak próbált megvédeni, mert tudtam, hogy teljesen kiakadnák, ha megtudom, hogy a szüleimet meggyilkolták.

-Figyelj... Tudnánk beszélni majd valamikor? Fontos dolog lenne. - állított meg mielőtt kiléptünk volna az ajtón.

Válaszképpen csak bólintottam egyet, majd mély levegőt véve indultam meg a többiek felé.

Már hozzászoktam, hogy általában amint megjelenek az osztálytársaim között, rögtön mindenki engem kezd el bámulni, mert én vagyok az okostojás és a gyenge láncszem, akit akárki kénye vagy kedve szerint szivathat. Hiába voltunk kiránduláson, hiába volt körülöttünk más is, az sem zavarta őket.

-Nézzétek csak ki jelent meg! - kiáltotta el magát Carlo, amint betettem a lábam a közös étkező ajtaján. - Hogy csicsikáltál az éjjel? Apuci szépen betakargatott? - csúfolkodott, de bárcsak tudná, hogy szinte telitalálat volt a kis kérdése, mert az éjjel tényleg betakartak. Csak nem takaróval, hanem valami teljesen mással.

Tudtam, hogy majd el fog jönni az az idő, amikor ki kell állnom magamért, meg kell mutatnom másoknak, hogy nem lehet velem csak úgy játszani. A legnagyobb gyengeségem az, hogy inkább hallgatok, mintsem kimondjam, hogy mit is gondolok igazából. Változtatnom kell ezen, mert különben soha nem fogom tudni megoldani a dolgot Christiannal, na meg ott van Ryan is. Ha folyton azt várom el másoktól, hogy helyettem oldják meg a problémáimat, akkor azzal nem leszek soha előrébb. Éppen ezért vettem egy mely levegőt és arra gondolva, hogy úgy is hamarosan belép mögöttem Ryan is az ajtón, összeszorítottam az öklömet és nem tartottam magamba a gondolataimat.

-Jaj, Carlo, tudom, hogy sárgulsz az irigységtől és hidd el, sajnálom, hogy neked nincs senki, aki betakargathatna, de azt hiszem, hogy semmi közöd nincs hozzám. - álltam le vele vitázni, mert egy önelégült seggfejnek tényleg semmi köze nincs a magánéletemhez. Azt meg pláne nem fogom neki elnézni, hogy a szájára vette Ryant, aki a legfontosabb számomra a világon az igazi szüleim mellett. Na meg persze nehogy már megijedjek egy hozzá hasonló nagyszájútól, mikor már álltam ki nála sokkal veszélyesebb alakokkal is.

-Mit mondtál?! - idegesítette fel magát, amitől úgy nézett ki az arca, mint egy paradicsom és egy hörcsög pufi arcának a keveréke.

-Szerintem nagyon is jól hallottad. - válaszoltam neki és szerettem volna már lezártnak tekinteni a témát, majd enni valamit, de ő nem úgy gondolta, hogy ideje lenne feladnia.

-Te csak ne kezdj itt rólam valótlanságokat állítani. - lökte hátra a székét, amin eddig ült, ami szépen a földreesett, ezzel elérve, hogy most már tényleg mindenki ránk és a kis vitánkra figyeljen.

-Ó, ezer bocsánat. De gondolom neked szabad ugyan ezt tenned velem. - játszottam meg magamat. - Most ha megbocsátasz, enni szeretnék. Ráadásul zavartalanul, szóval legyél olyan kedves és fogd be a szád legalább egy tíz percre. Köszönöm. - haladtam el mellette, amit mindenki végigkövetett a tekintetével, majd vettem el egy tálcát a kikészített asztalról és mentem a konyhás nénihez, hogy ideadhassa nekem a reggelimet.

-Öhm... Minden oké? - jött be Ryan, majd érdeklődött, mert neki is túl feltűnő lehetett a túlzottan nagy csend.

Mintha ez lett volna a végszó, mindenki ismét hozzálátott az evéshez, miközben újra hangos beszélgetések töltötték be a helységet.

-Virsli van? - ült le mellém az asztalhoz Ryan, gondolom azért, hogy ne kelljen egyedül ülnöm, hisz biztos ő is szívesebben ülne inkább az oszinkkal egy ilyen társaságban.

-Uhum. - válaszoltam röviden, majd inkább az előttem gőzölgő virslimnek szenteltem a figyelmemet.

Kihúzta a velem szemben levő széket, majd nyugodtan leült.

-Szépen beszóltál neki. - jelentette ki könnyedén. Ha tudná, hogy nekem mennyire "könnyű" volt megtennem ezt.

-Te hallottad? - esett le a tantusz, mire csak egy bólintás volt a válasza. - Nem akartál véletlenül közbelepni? - tettem karba a kezeimet.

-Nem. Olyan szép volt hallani, ahogy a Kiscsibém felnő. - törölgette a nem létező könnyeit, ami mellé szipogott is párat a hatás kedvéért.

-Kiscsibe, mi? - emeltem ki. - Nem vagyok csibe. - tettettem én is duzzogást. Még az arcomat is képes voltam felfújni.

-De az vagy. Ráadásul az ÉN Kiscsibém. - kacsintott.

-Oké, oké... - vörösödtem el. Nem mertem felnézni az asztalról sem, mert féltem, hogy rengetegen bámulnak engem és azon filóznak, hogy mégis mi a fészkes fenéért vagyok rákvörös. - Inkább egyél. - böktem a tányérja felé, majd kezembe vettem a villámat és én is nekiláttam az én kajámnak.

-Akaratlanul is más jut eszembe arról, ahogy a virslit eszed. - jegyezte meg olyan halkan, hogy én is alig hallottam. Ennek igazán örültem, mert legalább garantáltan nem hallották mások is, viszont az, amit mondott teljesen meghökkentett. Félrenyeltem a falatot, amitől köhögésbe kezdtem, de a helyzeten csak rontott az, hogy folyamatosan jöttek az elmúlt este emlékei a gondolataimba, amiket az előbbi mondata juttatott eszembe.

Élvezte a szenvedésemet, még kuncogott is rajtam. Ez tette fel az 'i'-re a pontot, ami azt jelentette, hogy nem fogom hagyni magam.

-Annak örülök, hogy ilyen mély benyomást tettem rád. - súgtam oda neki, miután levegőhöz jutottam. Most rajta volt a sor, hogy meghökkenjen, de nem volt kezdő, ezért beszállt a játékomba.

-Oh, igen... Ha tudnád te, hogy milyen mély volt az. Én éreztem, és Istenem... - sóhajtott. - Nem volt-...

-Nem volt eddig jobb. - fejeztem be a mondatát helyette. Csak összenéztünk és tudtam, hogy mindketten ugyanazokat a képeket pörgetjük le a fejünkben.

Sziasztoooook!😁
Remélem jól telt a hetetek és várjátok a sulit, mert nekem személy szerint a hátam közepébe sem kell, de ez van. 🤣Ettől függetlenül továbbra is hozni fogom a részeket. Ha pedig elmaradnák velük, akkor mindenképpen pótolni is fogom őket. 😅

Pusziii💜💜