Vissza a gyökerekig

13.rész

*Ryan szemszöge *

-Jó napot kívánok! - fogtam kezet az igazgatóval. Kissé látszik szegényen már az idő, az arcán jól kivehetőek az elmúlt évek ráncai.

-Üdvözlöm. Ryan Xavier, igaz?

-Igen, asszonyom.

-Nos, nagyon örvendek, hogy minket válaszott. Elég sokan vannak nálunk, sok kedves gyerek közül tud választani.

-Értem. Esetleg megnézhetem őket?

-Igen uram, persze. Csak, tudja most iskola idő van és kevesen tartózkodnak a szobájukban vagy az udvaron. De esetleg mutathatok fényképet róluk és, majd, ha valaki megtetszik, akkor beszélgethetnek egyet. Még annyit megenged, hogy javasoljak valamit?

-Igen, nyugodtan. - mosolyogtam vissza rá.

-Az a tapasztalatom, hogy érdemes egy kis időt eltölteni ismerkedéssel, mielőtt örökbe fogadnának valakit.

-Értem és köszönöm. Akkor a képeket esetleg megnézzhetném?

-Persze.

Ezzel elő is vett egy albumot és a kezembe adta. Jó sok kép volt benne, mindegyik frissnek tűnt. Csak forgattam és forgattam a lapokat, úgy téve, mintha nagyon is érdekelne.

Egyszer csak megláttam az ő képét. Olyan boldognak tűnt rajta, ahogy pózolt a kamera előtt, szája mosolyra volt húzva, de a szemei nem ragyogtak. Legalább is nem úgy, amikor még utoljára beszéltünk nyugisan egy kávé mellett. Akkor láttam azt a csillogást, amit a boldogság, gondatlanság okoz.

A nő észrevette, hogy kicsit több ideig bámultam a képét, mire megszólalt:

-Danielnek hívják. Nagyon okos és kedves, mindenkivel tisztelettudó. Hamarosan tölti a 18-at. - mondott el néhány adatot.

-Esetleg beszélhetnék vele a nap folyamán? Szeretném egy kicsit megismerni és kikérdezni a véleményét.

-Persze, természetesen. Még iskolában van, de a mai nap hamar végez. Esetleg telefonálhatok neki, hogy jöjjön egyből haza, ne menjen el kóborolni a barátaival. Mostanában úgy is keveset van a szobájában.

-Azt megköszönném, de, ha lehet ne említse a nevemet, kérem.

-Oh, rendben. - láttam rajta, hogy nem érti, ezért folytattam.

-Szerintem fontos az első benyomás és úgy nincs értelme, ha a nevemet már tudja. A bemutatkozás lapos lenne, ha érti mire gondolok. - adom a gyors kifogást.

-Igen, igen, értem, elnézést. Csak ez szokatlan kérés volt, szerintem senki sem gondolkodott így erről.

-Hát, igen. - vakartam meg a tarkómat.

Miután telefonált Daniellel, ismét felém fordult.

-És a felesége? Nem szeretne találkozni ő is Daniellel? Vagy teljesen magára bízta a választást?

-Oh, nem. Nincs feleségem, még barátnőm sincs.

-Öhm... Elnézést, nem tudtam. De akkor miért szeretne gyereket örökbe fogadni, ha nem túl tolakodó a kérdésem?

-Semmi baj, nem tolakodó. Tudja, nem a legkellemesebb bevallanom még most sem, de sajnálatos módon mumpszos* voltam. Az orvosi papír benne van a dossziémban. Nem lehet gyerekem. - elérkeztem a hazudozós részéhez, már csak nem kéne elrontsam - A lányok terén sem vagyok túlságosan szerencsés és, az igazat megvallva, nem szeretek ezzel kitűnni a tömegből, de elég gazdag vagyok és üres a ház. Mindenki azt hiszi, hogy a pénz mindent megold és a boldogság alapja, de nem így van. Amikor megtudtam, hogy nem lehet gyerekem, azok voltak életem legrosszabb és legszörnyűbb hónapjai. A szüleim is mindig azt szerették volna, ha lesznek unokáik, de így... Maradt ez a magoldás.