Vissza a gyökerekig

27.rész

*Ryan szemszöge *

Aznap éjjel nem sokat aludtam, legfőképpen azért nem, mert iszonyatosan hiányérzetem volt, hisz nem volt ott mellettem Daniel, akit agyonölelhetek , emellett meg valamiért nagyon rossz előérzetem volt. Nem tudtam, hogy miért, csak úgy éreztem, hogy valami történni fog.

Reggel nagyon nehezen keltem ki az ágyból, konkrétan le kellett gurulnom a földre. Csend volt még a lakásban, mikor leértem, úgyhogy gondoltam Daniel még alszik. Szépen csendben, hogy ne keltsem föl még véletlenül sem, vettem elő a hűtőből felvágottat, hogy valami reggelinek kinéző szendvicset dobjak össze kettőnknek. Mikor elkészültem vele tányérra tettem és elindultam felfele a lépcsőn, Daniel szobájához.

Nyitottam volna ki az ajtót, de meglepetésemre még mindég zárva volt. Abban reménykedtem, hogy tegnap este óta Daniel legalább kidugta az orrát a szobájából és elfelejtette visszazárni, de nem így történt. Már lassan kezdtem kétségbe esni, hogy egy kis ácsorgás után sem hallottam semmi mozgolódást bentről. Éppen emeltem fel a szabad kezem, hogy bekopogtassak, amikor meghallottam egy nagy dörömbölést, majd hogy bent Daniel elkáromkodta magát. Tudtam, hogy csak leesett az ágyból, de akkor is aggodalom fogott el és verni kezdtem az ajtót.

Hirtelen lett csend, csak az hallatszott, ahogy az öklömmel dörömbölök a faajtón, majd amikor abbahagytam Daniel halk és erőtlen hangja hallatszódott az ajtó túloldaláról.

-Most egyedül szeretnék lenni... -szólt ki, mire én lefagytam teljesen.
Miért van ilyen furcsa hangja, mintha sírt volna?

-Kérlek, nyisd ki az ajtót. Hoztam reggelit.-próbáltam győzködni, hogy beengedjen és karjaimba vehessem, hogy megnyugtassam, barmi baja is van.

-Azt mondtam menj el! -hangja sokkal erősebb volt és ingerültebb.

-De miért, baszki? -remegett meg a kezem mérgemben.
Mi a fene van vele mostanában? Kezd elszállni az agya vagy micsoda?

-Mert nem akarok beszélni veled! -válaszolt olyan hangnemben, ahogy én is neki. Kezem, amiben a tányért tartottam rettenetesen erősen remegett.

-Na ide figyelj! -fogyott el a türelmem.-Amíg az én házamban élsz és én tartalak el, addig te nekem itt ne feleselj! -kiabáltam rá, mire láttam magam előtt, hogy megszeppent, hatalmas krokodil könnyek folynak le a gyönyörű arcán. Kicsit elvetettem a sulykot? Nem is kicsit, nagyon. Amint rádöbbentem, hogy miket is vágtam a fejéhez idegességemben, rögtön a bocsánatáért esedeztem, hogy nem gondoltam komolyan, meg hasonlók és, csak elszaladt velem a ló, de nem érdekelte. Bár, ha az ő helyében lettem volna, akkor én sem ugrottam volna egyből a saját karjaimba. Tudtam, hogy ez rosszul érintette, főleg, mert borzalmas időket élt meg és meg fiatal, ahelyett, hogy szép és boldog, felhőtlen életet élne, itt van mellettem a maffiában majdnem.

Egy pillanatra belé fagyott a szó, még mozdulni sem mozdult, de nem tartott sokáig, mert hallottam, ahogy kattan a zár és egy totálisan kész Daniel állt előttem.

Te jó édes Istenem! Mit tettem?

Mélyen szemeimbe nézett, ezzel elérve azt, hogy hatalmas bűntudatom legyen kisírt szemei láttán, majd rezzenéstelen és összetört arckifejezéssel a szemembe mondta:

-Utállak. -azzal rám csapta az ajtót.

Egyáltalán nem állt szándékomban ilyeneket mondani neki, csak beszélgetni szerettem volna vele, hisz a tegnap is olyan rossz állapotban volt, erre meg én is ráteszek egy lapáttal a nem is tudom valójában mire, mert ötletem sem volt, hogy miért sírt a tegnap is. Csak beszélni szerettem volna vele Dorothyról és a meghívásáról, hogy mit szól ő is ehhez, de ezt is elbasztam.