Vissza a gyökerekig

34.rész

*Daniel szemszöge*

Úgy futottam ki a házból, mintha az életem múlna rajta. Azok a fránya pillangól a hasamban csak ennyitől is képesek voltak visszatérni, ezzel eszembe juttatva az együtt töltött pillanatainkat Ryannel.

Tudtam, hogy ez nem jó. Tudtam nagyon jól, hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie, hisz Ryannel már végeztem és ott van nekem Christian is. Bármennyire is szerettem volna tagadni, de a szívem valójában teljesen ellent mondott az eszemnek és mind a kettő felé húzott, ezzel szétszakítva engem.

Amint visszaértem Dorothyék házához, rögtön felfutottam az emeletre és bezárkóztam. Semmi kedvem nem volt egyikükkel sem összefutni, bár azt se tudtam, hogy itthon vannak-e.

Már éppen dőltem volna ki az ágyamba, hogy kifújhassam magam és rendezhessem a gondolataimat, amikor kopogás hallatszódott, amit rögtön követett Christian hangja is.

-Miért zártad be az ajtót? - állt meg az ajtó kopogtatásában. - Nyisd ki!

-Most kell egy kis idő. - nyögtem elfuló hangon.

Egy kis ideig nem válaszolt semmit, majd a semmiből hirtelen elkiáltotta magát.

-Azt mondtam kinyitod! - dübörgött a hangja, amitől rendesen odacsináltam. Még nem hallottam ennyire idegesnek, ami nagyon megijesztett.

Mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy ugrottam fel az ágyból és fordítottam el a kulcsot a zárban.

Az ajtó mögött egy vérben forgó szemű Christian állt, erei ki voltak dagadva a nyakán és szinte fortyogott az agyvize. Akkor megértettem, hogy miért is félnek tőle annyira az emberek, mint maffiavezértől.

Én csak álltam ott egy helyben és mozdulni sem mertem, egészen addig, amíg bennebb nem lökött és ránk zárta az ajtót. Első alkalom volt, hogy féltem tőle, mert addig még egyszer sem tapasztaltam milyen, amikor mérges és nem tudtam mire számítsak.

-Ryan csinált valamit?! - fogott pólómra és rángatott meg. Én csak félve néztem a szemébe, de bárcsak ne tettem volna, mert talán ezzel a tettemmel indítottam el a lavinát. - Válaszolj, ha kérdezek, szaros kölyök! - lökött rajtam egyet. - Ugye nem azon gondolkozol, hogy visszamenj hozzá? - fogott csuklómra egyik kezével és emelte fejmagasságba karomat, a szabad kezével pedig csípőmre szorított. Már tényleg nem tudtam követni, hogy mit akar.

Éreztem, hogy fokozatosan jobban szorítja csípőmet és csuklómat egyaránt, közben egyre közelebb lép hozzám. Arcunk elég közel volt, már-már éreztem, ahogy kifújja a levegőt orrán.

Hirtelen kapott ajkaim után és kezdeményezett csókot. Bár nem volt kellemes és érzelmes, helyette inkább erőszakos és követelőző. Nem viszonoztam úgy, ahogy szerette volna, ezért mikor hagyott levegőhöz jutni, baljóslatúan szemembe nézett és érzéstelenül szólt hozzám.

-Te csak az enyém vagy. - derekamra fogott mindkét kezével és magára húzott annyira, hogy ágyékaink egymáshoz paszírozódtak. Éreztem, hogy már nincsen nyugalmi állapotban, amit nem nagyon értettem, hisz semmi intim érintés nem volt köztünk és nekem is inkább csak lelohadt vágyam a jelenlegi viselkedésétől.

Kezemet a nyakába tette és akart megölelni, de én mellkasától próbáltam eltolni magamtól, ami nem tetszett neki.

-Nem azért vittelek az ágyamba - fogott hirtelen torkomra, amitől azt sem tudtam, hogy merjek-e levegőt venni vagy sem. -, hogy az első adandó alkalommal mással bújhass össze! Amíg az én házamban élsz, addig az én szabályaim érvényesek, ezt jól jegyezd meg! - ezzel kiviharzott a szobából és ott hagyott engem a gondolataimmal.

Ezek szerint csak kefélni voltam jó és nem is érez irántam semmit?

...

Reggel hulla fáradtan mentem be az iskolába. Semmi kedvem nem volt hozzá.

Amint beértem az osztályba, rögtön a helyemhez mentem. Első óránk az osztályfőnökkel volt, aminek kivételesen valamilyen szinten örvendtem, mert legalább tudok aludni egy keveset.

Az utóbbi két napban szinte alig tudtam lehunyni a szemeimet, mert vagy Ryan járt folyton az eszemben, vagy az, amiket Christian mondott, vagy életem legkedvtelenebb együttlétében volt részem.

Még aznap este, amikor Ryannél jártam, éjjel Christian átjött a szobámba azzal a szöveggel, hogy Dorothy úton van, ezért miénk lehet az egész este. Persze nekem nem volt kedvem semmihez sem, ami miatt ismét bedühödött és rámerőltette a szexet. Akkor jöttem rá, hogy mennyire balfasz is voltam, hogy azt hittem ami köztünk van az szerelem, közben pedig csak egyfajta feszültséglevezető és játék vagyok Christian számára. Ebben pedig a második ilyen alkalom mégjobban megerősített.

Olyan szerelmet, mint amilyent Ryantől kaptam, mástól nem fogok kapni soha az életben...

-Mit szóltok? Kit javasolnátok, hogy elkísérjen minket? - jöttem vissza a jelenbe a gondolataimból. Talán valami kirándulásról beszélt az osztályfőnök, de nem figyeltem arra, amit mondott ezért meglepetésként ért, amikor egyik osztálytársam megszólalt.

-Hívjuk Daniel apját. Anyum szerint tök jó fej. - mosolygott a padtársára, majd hátrafordult hozzám.

Azt sem tudtam, hogy köpjek vagy nyeljek, mert teljesen hidegzuhanyként ért az egész helyzet.

-Nem rossz ötlet. - szólt bele egy másik lány is.

-Ja, ha már más tanár nem ér rá, akkor valaki fiatalabb szülő jobb lenne. - helyeselt a harmadik.

-Nem rossz ötlet. - gondolkodott el az oszi. - Mit gondolsz Daniel? Apud benne lenne?

Egy pillanatig csak néztem őket, még pislogni is elfelejtettem. Miért szövetkezett ellenem a világ? Ráadásul most még nem is vagyunk beszélő viszonyban, hogy ilyenekről dumáljak vele.

-Hát... - vakartam meg a tarkómat és azon járt a fejem, hogy mit találhatnák ki kifogásnak. - Nem is tudom...

-Ne aggódj, majd én beszélek vele, csak azért kérdezem, hogy valami elképzelésünk legyen róla. - nyugtatott az oszi.

*Ryan szemszöge*

Éppen az irodám ajtaját csukatam be, amikor megszólalt a telefonom a zsebemben. Megnéztem a kijelzőt és mikor láttam, hogy Daniel osztályfőnöke hív, a legrosszabb dolgok jutottak eszembe. Mi másért hívhatna? Csak abban reménykedtem, hogy hátha nem történt vele semmi baj és jól van.

-Jó napot! - köszöntött a felettébb vídám hang a telefon túloldaláról, amitől kicsit megnyugodtam, mert egy rossz hírt azért az ember nem ilyen vídáman szokott közölni.

-Jó napot! - viszonoztam köszöntését. - Miben segíthetek?

-Igazából sok mindenben. - hallottam a hangján, hogy kicsit zavarban van. - A lényegre térnék, mert nem szeretném sokáig rabolni az idejét. Kirándulást szervezek Daniel osztályával és szükségem lenne még legalább egy kísérőre. De a tanári karból senkinek sem jó az időpont, aki tanítja őket, ezért arra gondoltunk a gyerekekkel, hogy egy szülőt hívnánk el. Azt hiszem mondhatom azt, hogy egy véleményen voltak és önt javasolták, mint kísérőt. Az lenne a kérdésem, hogy esetleg lenne-e kedve velünk tartani?

-Hát, igazából... - kezdtem bele, de beleszólt.

-Nem kell most rögtön válaszolnia. Beszéljék meg Daniellel és majd ráér, csak kérem jövő hétre legyen meg a döntésük, hogy tudjak mást keresni, ha úgy döntene, nem szeretne jönni.

-Rendben. Köszönöm, hogy rákérdezett. - próbáltam lerázni, mert annyira megörültem a felkérésnek, hogy alig bírtam visszafogni magamat.

-Én köszönöm, hogy egyáltalán megfontolja. További szép napot! - azzal meg sem várva, hogy elköszönjek, le is tette a telefont.

Galambot lehetett volna velem fogatni, annyira megörvendtem, mert ez egy újabb lehetőség, hogy Daniellel beszéljek.

Már akkor tudtam, hogy kerüljön bármibe, én akkor is el fogom kísérni őket a kirándulásra és kapva az alkalmon, visszahódítom Danielt.

Kell Ő nekem!