Vissza a gyökerekig

40.rész

*Daniel szemszöge*

-Kicsit ide tudtok figyelni? - kérdezte az osztályfőnökünk, amikor látta, hogy szinte senki sem veszi észre, hogy mondani szeretne valamit. - Az a probléma adódott, hogy a busz lerobbant, amivel mentünk volna a városba, ezért felcseréljük kicsit a programunkat és csak holnap fogunk menni városnézésre.

Ritka pillanatok egyike az, amikor az osztály egyetért mindenben, ezért is számít kivételnek ez az alkalom, mert szinte egy emberként sóhajtott fel mindenki, amiért mégsem megyünk városnézésre.

Szép volt az idő is, sütött a nap, de nem volt nagy meleg sem, pont ideális lett volna egy kis városnézésre, ellenben a holnapi nappal, amikorra esőt és felhős időt mondtak. Senkinek nem lett volna kedve térdig érő vízben járkálni az utcákon, helyette inkább a tervezett játékokat játszottuk volna a szálláson, de így mára maradnak a játékok és holnap kell szétnéznünk a városban.

-Jól van, jól van. Nem kell ez a nagy felháborodás. - csitított minket a tanárnő. - Szerintem mivel ilyen szép időnk van, ezért játszunk egy kicsit a szabadban, majd utána elmehetünk gyalog a faluba vásárolni, ha akartok.

Kicsit dobott a hangulaton a vásárlás ötlete, még akkor is, hogy tudtuk, hogy egy faluban biztosan nem olyan bő a választék, de egy élettel teli tini seregnek, akik majd kicsattannak, kell valami, ahol levezethetik az energiájukat.

-Szerintem menjetek, öltözzetek valami kényelmesebb ruhába át és akkor egy olyan tíz perc múlva várunk mindenkit vissza ide, hogy kialakítsuk a csapatokat. - adta ki az utasításokat Ryan, hogy elinduljunk végre.

Tíz perc múlva mindenki visszaért és arra vártunk, hogy elmondják, hogy mit is fogunk játszani. Meg kell mondani, hogy bármennyire is gondoltuk magunkat felnőtteknek, vagy időseknek a játékokhoz, a gyermeki játékosság soha nem tűnik el belőlünk. Nekem csak annyi félelmem volt ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy csapatban fogunk játszani és mi lesz, ha olyanok lesznek a csapatomban, akik nem csípnek engem, ez pedig el tudná rontani az egészet.

-Jól van, akkor... Látom mindenki itt van, úgyhogy azt mondom kezdjük is el. Szerintem kezdjük bemelegítésnek egy "Adj király katonát"-tal. Gondolom mindenki ismeri a szabályokat, szóval kellene két személy, aki csapatot választ majd magának. - vette a kezébe az irányítást Ryan. - Van jelentkező? - kérdezte, de senki sem vállalkozott a feladatra, ezért ő jelölt ki maga mellé még valakit.

Látnia kellett volna mindenkinek annak a lány osztálytársamnak az arcát, akit Ryan választott. Bár, ha én az ő helyében lettem volna, akkor hasonló módon reagáltam volna rá, mert az egy dolog, hogy Ryan nagyon szexi és emellé fiatal is, de, ha a nevemet tudná, akkor kiszöknék talán egy ablakon.

*Ryan szemszöge*

Voltam olyan szerencsés, hogy a választás során az én csapatomba került Carlo. Persze teljesen szándékosan választottam, mert úgy éreztem, hogy kicsit móresre kéne tanítanom. Nem mehettem csak úgy el afelett, ahogy a szerelmemmel,  Daniellel bánik. Daniel a másik csapatba került, ami miatt kedvet kaptam én is a játékhoz. Már akkor eldöntöttem, hogy első adandó alkalommal őt fogom megcélozni.

Mindenki kapott egy kis időt, hogy megbeszéljük a taktikánkat, majd sorba álltunk és elkezdődött a játék. Mindkét csapat vesztett és nyert is magához játékosokat, közben sokat nevettünk egy egy beszóláson, de az igazi játék akkor kezdődött számomra, amikor jobb oldalamra került Carlo.

Láttam a szemében, hogy kicsit habozott, hogy megfogja a kezem, de én csak rá mosolyogtam és keze után nyúltam. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, talán a bűntudata éledt fel benne, talán nem, de a rosszfiú énem győzött a jó felett és nem hagyhattam szó nélkül semmit sem.

Amikor nem nagyon figyeltek ránk, mert el voltak foglalva valaki más hülyeségével, én felvettem a komoly arcomat és vészjósló, tekintély parancsoló hangomon fülébe súgtam.

-Azt hiszem, hogy jól fogunk szórakozni. - mondtam, mire megfeszült mellette és láttam, ahogy gondolatban már a sírját ássa. Féljen is csak, mert az én Danielemmel senki sem baszakodik többet.

-Adj király katonát! - kiáltottam el magam, hogy a tőlünk messzebb álló csapat is hallja.

-Nem adok! - érkezett a válasz rövidesen.

-Akkor szakítok! - ezzel elengedtem a mellettem állók kezét és megiramodtam az ellenség felé. Az első pár méternél Daniel szemébe néztem végig, majd, hogy átverjem őket, másfele kezdtem el nézni. Daniel meg nem volt hülye, tisztán láttam, ahogy kicsit hangosabban mondja a mellette levőknek, hogy fogják erősen a kezét, mert oda tartok.

Azt a távolságot, ami köztünk volt hamar lefutottam, majd sikeresen átjutva a kezükön választottam ki azt, aki a csapatunkba jön. Daniel megérzése helyes volt, tényleg felé futottam, mert őt akartam a csapatomba. Nem hagytam időt a meglepődésére sem, rögtön a hátamra kaptam és visszaindultam vele a csapatomhoz. Az elején ficánkolt a követelte, hogy tegyem le, mert tud járni, de elég volt csak annyit mondanom, hogy ha nem fejezi be, akkor kénytelen leszek a fenekére csapni mindenki előtt, mire hagyta a dolgot és megvárta, amíg megérkezünk a csapatunkhoz. Ezt persze mindenki röhögve nézte végig, mert tényleg nem számítottak ilyesmire. Nem kellett látnom, mert tisztában voltam vele, hogy Daniel arca eleinte a méregtől volt vörös, majd a mondatom után a puszta gondolattól, hogy elverném a gömbölyű fenekét.

-Ezért még számolunk. - vetette oda nekem Daniel miután lerakta a földre.

-Reméltem is. - kacsintottam, amivel belefojtottam a szót. Ki tudja mikre gondolhatott...

Még egy ideig játszottunk, aztán mikor kezdtünk megéhezni befejeztük a játékot és megebédeltünk.

Büszke voltam magamar, mert ahogy indult a nap, és amilyen hangulatban volt mindenki, sokkal jobb érzés volt közöttük lenni. De nem csak nekem lehetett ilyen érzésem, mert Daniel is jól szórakozott, nem ült egyedül az asztalnál, hanem több osztálytársa is csatlakozott hozzá, amin mosolyognom kellett. Kicsit ugyan bántam, hogy nem velem beszélget és féltékeny is voltam, amiért másokra is olyan szépen mosolyog, mint rám szokott, de tudtam, hogy ez most neki sokkal fontosabb.

Megráztam a fejem és egy szabad asztalhoz mentem, ahonnan jól láthatom Danielt, meg mindenki mást is.

-Jót tett nekik ez a játék. - ült le mellém a tanárnő. - Főleg Danielnek. - tette hozzá, mire neki szenteltem figyelmemet. - Első alkalom, hogy ennyit látom mosolyogni köztük.

-Soha nem beszélt nekem arról, hogy milyen az iskolában, de valahogy éreztem, hogy nincs minden rendben. - szólaltam meg kis idő után.

-Nehéz helyzetben volt, mert irigykedtek rá a többiek, mivel nagyon okos, annak ellenére, hogy a szülei... - tartott szünetet, de én tudtam mire gondol. - Amikor pedig magadhoz vetted, azért irigykedtek rá, mert olyan nagyszerű az apja.

Talán soha nem gondoltam bele abba, hogy mennyi fejfájást okozhattam Danielnek, de a tanárnő szavait hallva bűntudatot éreztem. Elképzelni sem tudtam, hogy mennyi gondot zúdítottam az Egyetlenem nyakába, kezdve a saját hülyeségeimmel, majd Christiannal, és még ott van az is, amiről még nem is beszéltem vele.

Sziasztooook! 💜

Tudom, és bocsi, hogy nem volt előző héten rész, csak valamiért olyan rossz kedvem volt egész héten, hogy a lélek nem vitt rá az írásra. 🫠

De cserébe holnap kaptok még egy fejezetet. Addig is csak annyit mondok, hogy most fognak beindulni a történések.😉