Vissza a gyökerekig

45.rész

-Miért nem mondtad el? - vágott egyből a közepébe Daniel. Már nem bírt tovább várni egy perccel sem, tudnia kellett az igazat, bármennyire fájjon is.

-Mert attól féltem, hogy elveszítelek. - válaszolt teljesen nyugodtan Ryan. - Egyszerűen... Annyira az életem részévé váltál, hogy már el sem tudnám képzelni a mindennapjaimat nélküled. Ha meg te elmennél, én azt sem tudnám, hogy mihez kezdjek. Nem bírtam volna elviselni a tudatát, hogy az őseim miatt mennyire szenvednél.

-De akkor is... Jogom lett volna tudni az igazságot.

-Tudom, és igazad is van. Talán csak meg akartalak védeni és megelőzni a bajt. De úgy néz ki, hogy így sem sikerült. 

-Most már mindegy... Nem kérdezem az okokat, hogy miért kellett meghalniuk a szüleimnek, mert azt hiszem, hogy elég lesz azt tudnom, hogy kik is voltak ők valójában.

Nem szánta kérdésnek, sokkal inkább kijelentésnek, mert tudta, hogy Ryan érteni fogja a célzást és be fogja avatni őt is a dolgokba.

-Anyukád és apukád volt a "rettegett páros". Még mielőtt visszavonultak volna, olyan dolgokkal foglalkoztak, mint Christian. Egyfajta családi vállalkozás volt, mert Christian apja és a te apád testvérek voltak. Egészen addig, amíg anyukád terhes nem lett veled, minden jól volt, de aztán eldöntötték, hogy kilépnek a te biztonságod érdekében. Ezt Christian apja nem tudta elfogadni, részben szerintem a féltékenysége miatt, mert azt látva, hogy a te szüleid mennyire szerették egymást, folyton eszébe jutott hogy neki Christian csak egy véletlen gyerek volt és az a szerelem, amiről ő álmodott, már soha nem jöhet létre, hisz az anyja rögtön elhagyta őket, amint Christian megszületett. Az én családom meg egy kisebb család volt, akik úgymond bizalmasai voltak a te családodnak. A szüleid megváltoztatták a nevüket és mindent megtettek, hogy ne ismerhessen rájuk senki. Viszont egyedüli hibájuk az volt, hogy apámmal tartották a kapcsolatot, annak érdekében, hogy tudják, ha valami fenyegeti őket. Apám meg teljesen úgy tekintett rájuk, mintha a saját családja lettek volna. Christian apja ezt megtudta, megfenyegetette apámat velem és anyámmal, hogy, ha nem tesz el titeket láb alól, akkor nekünk végünk. Neki meg nem volt mit tennie, teljesítenie kellett a parancsot. Viszont utána nem bírta a bűntudatot, hogy egy gyerek lett árva miatta, aki ráadásul nem is tehetett az egészről, ezért fellázadt és megölte Christian apját. Azért meg, hogy ne végezzenek ki minket, hűséget kellett fogadnunk és minden parancsukat teljesítenünk a fő családnak. Később Christian és én vettük át az irányítást, de az ellenségeskedés megmaradt közöttünk. - a végén már Ryan sem bírta ki, eleredtek a könnyei, ahogy arra gondolt, hogy min is kellett keresztülmenniük még régebben. - De áldom az eget és végtelenül hálás vagyok apámnak, hogy megkímélte az életedet és vállalta a kockázatot ezért, mert most itt ülhet mellettem a világ legszebb és legédesebb fiúja, akit el tudok képelni, akit teljes szívemből szerethetek és képes lennék érte mindent feláldozni.

Nem is kellett Ryannek többet mondania, Daniel sem kérdezett semmit, csak egymás szemébe nézve értették meg a másik érzéseit. 

-Nagyon szeretlek. - szakította meg a csendet Daniel, miközben letörölte arcáról a könnyeket és őszintén elmosolyodott. - Köszönöm. - mondta csak ezt az egy szót és felállva a helyéről Ryan elé állt miközben kinyújtotta felé a kezét. Ryan egy pillanatig sem habozott, Daniel kezét megfogva húzta a másikat az ölébe.

-Én is szeretlek téged! Mindennél jobban. - suttogta most már a szavakat Daniel ajkaira, amik alig pár miliméterre voltak tőle.  

Daniel nem volt már semmire sem kíváncsi, elég volt neki ennyit tudnia, helyette inkább az előtte levővel szeretett volna foglalkozni. 

Lassan hajolt Ryan ajkaihoz, miközben jól megnézte a másik arcvonásait, tanulmányozta a szemeit, amik kissé még csillogtak a könnytől, de ott volt bennük a vágy. Eleinte csak összeérintették az ajkaikat, majd lassan, óvatos tempóban egyre jobban átengedték magukat az érzelmeiknek és jobban elmélyültek egymásban. Nem éhesen falták egymást, lassú és érzelmes csókban részesítették egymást, olyanban, amire most mindkettőjüknek szüksége volt. 

Ám nem tarthat minden örökké, persze, hogy felülkerekedett rajtuk a vágy és az izgalom, eljött a pillanat, amikor többet szerettek volna a másiktól. Ryan volt, aki előbb tért észhez és állította le Danielt, hogy ennek nem most van itt az ideje, hisz nem is olyan rég még megerőszakolták a fiút.

-Tudod jól, hogy mennyire akarom én is - kezdett bele a magyarázkodásba Ryan látva az értetlenséget Daniel arcán -, de nem olyan rég még...-

-Tudom. - vett egy mély levegőt Daniel, hogy lenyugtassa magát, majd más híján, Ryan mellkasának döntötte a fejét.

-Ha beszélni szeretnél róla, hogy mi történt, akkor nyugodtan. - puhatolózott Ryan, miközben nem akarta megijeszteni a karjai közt tartott fiút, vagy érzékeny helyre tapintani. - Persze nem muszáj... Csak, ha akarod...

-Borzalmas volt. - kezdett bele Daniel, ami meglepte Ryant, mert nem számított erre a hirtelen fordulatra egyáltalán. - Nem akartam egyáltalán, hogy azt csinálja velem. Én ellenkeztem is, ordítottam, hogy álljon le, de nem is foglalkozott velem. - kezdett el szipogni Ryan karjaiban, mire a férfi csak szorosabban ölelte őt magához egyfajta bátorításként. - Akkor egy szörnyeteget láttam magam előtt. Nem volt az a Christian, akit eleinte megismertem. Féltem tőle... Aztán képszakadás. Arra ébredtem, hogy ordibálást hallok valahonnan. Tudtam, hogy te vagy az, és ezt nem bírtam. Hiába fájt minden mozdulatnál, akkor is felkeltem az ágyból és elindultam, de az ajtóban állt valaki. Meg akart támadni, de sikerült elvennem a pisztolyát és lelőttem.

Az emlékre érezte Ryan, ahogy a fiatalabbik megremeg a karjai között, de nem akarta belé folytani a szót, mert úgy látta, hogy az a legjobb, ha kimondja magából amit akar.

-Tőle van az ing is. Aztán követtem a hangodat és úgy értem el a pincéig. Nem tudom mi történt velem, de olyan volt, mintha valami transzba kerültem volna, mert csak arra tudtam gondolni, hogy engem bántsanak amennyire csak akarnak, de téged hagyjanak békén. Aztán meg... Tudjuk mi történt... - ért a végére a mesélésnek Daniel, majd ismét hallgatásba akart burkolózni, de Ryan nem hagyta ezt.

-Gyere, kezeljük le a sebeidet... - paskolta meg óvatosan Daniel hátát, hogy álljon fel, aki nem bírta ezt szó nélkül hagyni.

-Nem vagyok gyerek. Magamnak is meg tudom csinálni. - durcizott be, mint egy gyerek, mire Ryan jókedvűen felnevetett. Végre visszatért a régi Daniel.

-Nekem nem úgy tűnik, kis pukkancs. - húzta tovább az agyát, mire csak egy csapás volt a fiatalabb válasza a mellkasára. - Édes vagy ilyenkor. - adott puszit Danielnek, aki mosolyogva felkelt az eddigi ülőhelyéről és elindult az elsősegély készletükhöz. Le sem lehetett volna törölni a mosolyt az arcáról.

-A te sebeidet sem árt lekezelni. - vette komolyra a szót, amitől Ryannek nagyot dobbant a szíve. 

Tényleg el sem tudta volna képzelni a napjait ez az angyal nélkül. Az Ő Angyala nélkül.

Sziasztoook💜

Lett új borítója a könyvnek, így a végére, de nem baaaaaj...🤣😅 

Hamarosan elérkezünk a történet végéhez is, így most összeszedem magam és valami szuper jó részeket szertnék megírni.😜 Holnap új rész érkezik!