Vissza a gyökerekig

30.rész

*Daniel szemszöge*

-Nem tudom, hogy mi történt köztetek, de... - kezdtem bele, miközben egy piros lámpánál álltunk. Már zavart a nyomasztó csend. -...láthatóan valami komoly dolog.

-Most ne. - állított le, ami kicsit meghökkentett.

-Jó, oké. Bocsánat, hogy próbálok beszélgetést kezdeményezni. - kaptam fel a vizet.

-Hjaj, bocsánat. Nem így gondoltam, csak-... - váltott kedvesebb és nyugodtabb hangnemre, viszont én annyira felkaptam ismét a vizet, hogy nem törődtem ezzel.

-Mit nem úgy gondoltál? Azt, hogy megint valami olyasmibe szólok bele, ami nem rám tartozik?! Hát bocsánat, hogy próbálok az életed része lenni és nem csak meghúzódok a sarokban! - kiabáltam már.

-Megint miért kezded?! Az utóbbi időben folyton hisztizel! Milyen bajod van?! - lépett a gázra most már ő is idegesen.

-Ó, bocsánat. - ironizáltam. - Sajnálom, hogy hisztis vagyok! Bár ezt honnan is tudhatnád, hisz hozzám se szólsz az utóbbi időben! Egyáltalán van fogalmad róla, hogy milyen bajom van? De honnan is tudhatnád, mert olyan vak vagy, hogy fel sem tűnik! Viszont várj, megmondom én... Az a bajom, hogy Dorothy jobban érdekel téged, mint én! Mást nem hallok tőled csak azt, hogy Dorothy így, Dorothy úgy, meg ahogy ránézel baszki! Rám nem néztél úgy soha, pedig én kurvára szeretlek téged, de meg se hess! Csak egy gyors menetre vahyok jó, igauam van?! A múltkor is a konyhában... Majdnem ráugrottál, basszam meg! És ráadásul a szemem előtt! Szerinted az hogy esik nekem, hogy életem szerelmét az exe visszahódítja?! Az Isten szerelmére már! - adtam ki magamból gondolataim egy részét. Ryan csak vezetett csendben, de közben a kormányt úgy szorította, hogy majdnem eltört.

Amint leparkolt a ház előtt, rögtön kipattantam a kocsiból, majd az ajtó felé indultam.

-Most meg itt hagysz faképnél?! - szellte át a köztünk levő távolságot Ryan mély hangja, amibe bele borzongtam. Tudtam, hogy ebből nem fogok sírás nélkül kikerülni.

Hogy gondolatom helytálló legyen, rögtön sírni kezdtem, pedig próbáltam visszatartani könnyeimet.

-Igen, itt hagylak, mert elegem van! - fordultam meg, miközben erőszakosan letöröltem könnyeimet arcomról. - A tököm ki van mindennel, érted? Neked nincs türelmed hozzám, csak akkor, amikor egy gyors menetre kellek, igaz? Mert már megkaptad, amit akartál és nem érdekellek! Fogadjunk! De persze mindenki jól van, csak én sérülök mindig, minden egyes alaklommal, bármit is teszek! Oh, és tudtad? - néztem szemébe. - A szüleimet meggyilkolták. - vettem kicsit halkabbra, mert nem akartam, hogy esetleg valaki más meghallja.

Ryan arca a mérgesből váltott aggódóvá, majd egyből szégyenlőssé. Aztán pedig úgy jött a felismerés a gondolataim közé, mint ahogy a villá csap bele egy fába.

-Te... - hagyott el minden erőm. - Te tudtad... - ültem le a lépcsőre. Úgy éreztem megsemmisültem és, hogy minden eddig történt dolog csak színjáték volt.

A szerelem érzése csak úgy eltűnt belőlem, átvette a helyét a magány, és nem tudtam még felfogni sem, hogy ezt eddig hogy nem vettem észre. Az az ember, akiben a legjobban bíztam átvert, közben pedig a szeme sem rebbent.

-Várj... Igen, tudtam, de-...

-Nem érdekel! - álltam fel a lépcsőről és hátráltam, miközben ő közelebb jött hozzám. - Elmegyek. - mondtam nyugodtabb hangnemben. - Én neked adtam mindenemet, de, ha te arra sem voltál képes, hogy őszinte legyél velem, akkor azt hiszem nincs értelme ezt folytatni.

-Ne csináld ezt, kérlek... - könnyezett ő is. - Bocsáss meg, ígérem megváltozom és jobban fogok figyelni. Csak ne hagyj el, könyörgöm!

-Ezzel már elkéstél, Ryan. - nyúltam telefonom után, hogy egy taxit hívhassak.