Vissza a gyökerekig

33.rész

*Daniel szemszöge*

Kezdtem beleszeretni Christianba? Bárcsak olyan egyszerű lett volna minden. Bárcsak hipp-hopp el tudtam volna felejteni Ryant, de bármennyire igyekeztem, nem sikerült. Minden alkalommal, amikor Christiannal csókot váltottunk, hiába dobogtatta meg a szívem és varázsolt el, rögtön utána Ryan szemének a csillogása villant fel előttem és küldött egy mélyebb pontra.

Nagy bajban voltam, mert iskolába is kellett mennem. Ezzel nem lett volna probléma, csak az összes sulis cuccom Ryannél maradt, ami azt jelentette, hogy el kell mennem értük. Semmiképpen nem szerettem volna találkozni vele, mert féltem, hogy milyen lenne az "újratalálkozásunk". Pont ezért olyan időben szerettem volna menni, amikor dolgozni van.

Lent a nappaliban ültem Dorthyval és beszélgettünk. Éppen meséltem neki, hogy el kell mennem a cuccaimért Ryanhez, amikor az ajtó nyitódása jelezte, hogy Christian hazajött. Dorothyval mindketten arrafele kaptuk a fejünket, hogy köszönthessük.

Amint kilépett a fal takarásából, én a szájamat is eltátottam a látványától. Chrstian hozta a szokásos szintet, ingben és szűk farmerben feszített előttünk. Csak sajnos a bambulásom másnak is feltűnt, ami nem lett volna baj, ha Christian lett volna az a bizonyos személy, viszont nekem soha  nincs szerencsém ilyenkor és Dorthy rosszalló nézesével találtam szembe magam.

Miután Christian felment az emeletere, Dorothy felém fordult és idegesen méregetett.

-Figyelj... - kezdett bele nyugodtan, ami semmi jót nem sejtetett. Mintha a vihar előtti csendet hallottam volna. - Akármi is járt a fejedben, szerintem jobban jársz, ha kiűzöd onnan. Christian az enyém, és ha elbasztad a saját életed Ryannel, - akadt ki - akkor sajnálom, de így jártál! Ne rondíts bele a más dolgába, fogtad?! - magyarázott. Nagyon rosszul esett amit mondott, de egyfelől igaza is volt. - Mert a végén még megjárod! - azzal felállt és elviharzott. Annyira felidegesíthettem, hogy inkább kiment a házból, kocsiba ült, majd elhajtott.

Egy életre megjegyeztem, hogy ne húzzak Dorothyval ujjat, mert bármennyire tűnik kedvesnek, azért tud ő kemény is lenni. Lassan kezdtem értelmét látni annak, hogy miért félt tőle annyira Ryan is. Az a nő egy két lábon járó gépfegyver.

Fejemet az asztalra tettem és próbáltam lenyugtatni magamat. Hirtelen az sem jutott eszembe, hogy mit gondoltam akkor, amikor bevállaltam ezt az egész dolgot Christiannal.

Csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben, amikor hallottam, ahogy gondolataim főszereplője lejön a lépcsőn, majd felém kanyarodva sétál mellém. Először nyakamat cirógatta meg, majd mikor felemeltem a fejemet, hogy elmondhassam neki a döntésemet, hirtelen fordított magával szembe és lehelt csókot ajkaimra.

-Ne aggódj emiatt. - suttogta ajkaimra, majd húzott közelebb magához. - Majd én megoldom. - adott puszit fülembe, amitől kirázott a hideg. Viszonoztam csókját, de mielőtt belelendültünk volna a dolgokba, elváltam tőle.

-Köszönöm. - mosolyogtam rá. - Most mennem kell néhány cuccomért. - adtam egy puszit arcára és már el is hagytam a házat.

El akartam neki mondani, hogy hagyjuk abba azt, ami kialakulóban van kettőnk között, de gyáva voltam. Attól féltem, hogy egyedül maradok, nem lesz a végén senki mellettem. A magány az, amitől a legjobban féltem.

*Ryan szemszöge*

Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mihez kedjek. Talán azért ücsörögtem otthon, mert valami csodára vártam, hogy betoppanjon az ajtómon.

Amikor reggel felhívtam a kávézómat, hogy ma nem megyek be, akkor még eszembe sem jutott, hogy a kis csoda szó szerint be fog toppanni az ajtómon.