Vissza a gyökerekig

35.rész

*Daniel szemszöge*

Iskola. Már csak az tudta bennem tartani a lelket, hogy hamarosan vége lesz az egésznek. Annyira elegem volt az egész herce-hurcából, a rohamosan közeledő év végi vizsgákból, a körülöttem lévő történésekből és személyekből.

Annyira stresszes voltam az utóbbi napokban, hogy alig tudtam lehunyni a szemeimet. Arról nem is beszélve, hogy valamiért az ég összefogott ellenem és a kialvatlanságom másik oka a folyamatos terrorizálásom.

Christianban megváltozott valami. Mintha átkattant volna az agyában valami és kezdte elveszíteni a fejét, legalábbis velem szemben. Amikor Dorothy is otthon volt, akkor olyan, mint egy ártalmatlan kutyakölyök, de amint Dorothy eltűnik a színről, kibújik a szög a zsákból és egy szörnyeteggé változik.

Az elején egyszerűbb volt ezt kezelnem, mert amikor nem akartam látni, csak bevonultam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Első pár nap még elfogadóbb volt, mivel pár kopogtatás után nem nyitottam neki ajtót, feladta és elment, de következő alkalommal dörömbölni kezdett és fenyegetőzött, hogy mi lesz, ha nem nyitom ki az ajtót. Ami ezek után következett, az maga a pokol. Véreztem. A sebnek pedig ideje sem volt begyógyulni, mert másnap ismét felszakadt. Mindkét értelemben.

Hogy féltem-e tőle? Persze, hogy igen. Ha tehettem volna, már első alkalom után elmenekültem volna onnan amilyen messze csak lehet, viszont nagyon rossz emberrel kezdtem ki. Nem hittem Ryan figyelmeztetésének, hogy akikkel kapcsolatban van, azok mind kegyetlen emberek és veszélyesek, pedig ha hallgatok rá, akkor semmi ilyesmi nem történt volna.

Annyira kétszínű alaknak éreztem magam, mert egyik helyről futok a másikhoz, mintha egy nyű mozogna a seggemben és nem bírnák megülni a fenekemen sehol sem. Nekem nem volt elég Ryan, mert kellett Christian, viszont ahogy elszáll a rózsaszín köd a fejemből, rájövök, hogy akkora baromságot követtem el, mint még soha.

Őszintén azt sem tudtam, hogy mi tévő legyek, csak annyiban voltam biztos, hogy  vigyáznom kell magamra, mert bármi apró ballépést követek el, nekem végem van. Ezt Christian fenyegetése megerősítette bennem.

Nem szólhatok senkinek, nem érintkezhetek senkivel olyan módon, nem maradhatok ki este sokáig, suli után rögtön haza kell mennem, de a legfőbb, hogy amikor hív és szüksége van rám, akkor bármit meg kell tennem.

Az életem kezdett megváltozni és rossz irányba síklani.

Hisztisen vágtam le a táskámat a padomra és már éppen huppantam volna le a székemre, amikor szerencsére észbe kaptam és óvatosan próbáltam meg leülni a falapra. Igyekeztem minél halkabb lenni a sziszegésemmel, hogy másnak ne tűnjön fel, hogy mennyire fáj a hátsóm.

Próbáltam minél kényelmesebb pózban elhelyezkedni a székemen kisebb nagyobb sikerrel, amikor nyílt az ajtó és ismételten az osztályfőnököm lépett be rajta.

-Sziasztok. - köszönt nekünk miközben lepakolta a könyveit a katedrára. - Mielőtt elkezdenénk az órát, kiosztanám a kirándulásos papírokat, amiket alá kell iratnotok a szüleitekkel. Jó hír, hogy Daniel apukája beleegyezett, hogy elkísérjen minket, ezért két hét múlva már mehetünk is.

Lefagytam. Nem tudtam felfogni, hogy mégis miért vagyok olyan szerencsétlen, hogy egy fenyegető és kegyetlen Christian mellé egy Ryant is kapjak a közelembe. Tudtam, hogy Ryan nem fog békén hagyni, sőt teljesen biztos voltam abban, hogy csak azért fogadta el a meghívást, hogy a közelemben lehessen. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy még mindig vannak érzései irántam, ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy nekem is vannak az ő irányába érzéseim.

A düh kezdte átvenni az irányítást felettem, mert hogy Ryan eljön a kirándulásra az egy dolog, de ha valamit csinál és ez Christian fülébe jut, akkor halottak vagyunk. Nem csak ő, hanem én is. Az sem volt biztos, hogy el fog engedni Christian, mert akkor távol lennék tőle és nem tudna szem előtt tartania. Bár kinézem belőle azt is, hogy egy testőrt küld utánam, aki minden lépésemről fog neki jelenteni. Dühös voltam magamra, mert lényegében saját magam sírját ástam meg. Ha nem lettem volna kíváncsi, akkor élhetném a nyugodt kis árvaházi életemet. Dühös voltam Ryanre, amiért elhalgatott előlem olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, dühös voltam Christianra, amiért kihasznál és bánt engem, hisz semmit sem vétettem ellene.

Kicsengetés után felkaptam a táskámat és n törődev semmivel indultam meg Ryan kávézójához. Tudtam, hogy ott lesz, mert már ismertem annyira.

Becsörtettem az ajtón, majd odadobtam egy "sziát" a pultoslánynak, majd az iroda fele vettem az irányt. Kopogás nélkül vágtam be az ajtót és csaptam be magam után.

Ryan az iróasztalánál ült, érkezésemre pedig felkapta a fejét és értetlenül nézett rám. Megindultam felé, mire felállt az asztaltól és megtámaszkodott rajta. Mellé léptem és löktem egyet rajta, amitől hátratántorodott.

-Te normális vagy?! - kezdtem el ordibálni vele. - Direkt csinálod ugye, hogy folyamatosan keresztbe akarsz tenni nekem? Miért nem tudsz elengedni végre? - könnyeztem be az idegességtől, miközben mellkasát bökdöstem ujjammal. - Miért kell jönnöd a kirándulásra?

Nem válaszolt semmit, csak néma sokkban állt előttem és nézett rám összezavarodva.

-Fogalmad sincs, hogy ezzel most milyen bajba kerülhetünk, igaz? - fújtam ki a levegőt, hátha megnyugszom egy kicsit. -Mindegy, hagyjuk. - sóhajtottam lemondóan és fordultam meg, hogy elmehessek.

Hirtelen azt sem tudtam, hogy miért mentem egyáltalán oda. Mit is gondoltam akkor, amikor a kávézó felé vettem az irányt. Le akartam ordítani a fejét és számonkérni, hogy miért nem hagy békén, de talán mélyen legbelül csak arra vágytam, hogy lássam, még ha csak egy rövid időre is. Talán a lelkemnek szüksége volt valamire, amihez ragaszkodhat és kapva az alkalmon ki is használta ezt.

Nyúltam a kilincshez, hogy kinyithassam az ajtót, amikor egy hirtelen lökést éreztem a hátamon, amitől az ajtónak csapódtam, ezzel becsukva azt. Egy erős kéz szorított hátulról nekipaszírozva a falapnak, amitől egyet nyekkennem kellett. Halk volt, de nem annyira, hogy ne hallja meg a mögöttem álló, amit onnan tudtam, hogy egy mélyről jövő morgás hagyta el a száját. Fülemhez hajolt annyira közel, hogy éreztem ahogy a forró levegőt kifújja.

-Nem foglak elengedni, mert az enyém vagy.

Hangja mély volt és karcos, amitől végigfutott a hideg a hátamon. A kellemes borzongásomat az is tetőzte, hogy hátulról hozzámsimult hátamhoz és óvatosan végigsimított nyakamon.

Szívem a torkomban dobogott, a pillangók pedig rég érzett sebességgel száguldoztak a hasamban. A víz hirtelen vert le és rázott ki a hideg érintése mentén, amit még elbírtam volna viselni egy jó darabig, de egy vészharang kezdett el a fejemben szólni.

A semmiből jött erővel rugaszkodtam el az ajtótól és löktem hátra Ryant.

-Nem szabad ezt... - néztem aggódva szemébe és már ki is rohantam az irodájából.

Sziasztoooook! 💜

Tudom, tudom. Tök unalmas rész, 😅 de ígérem, hogy hamarosan beindulnak a történések, csak kevés időm van írni, de hamarosan vakáció és akkor egész nap csak írni fogok.🤪