Vissza a gyökerekig

36.rész

*Daniel szemszöge*

-Jól van, ideje indulni! - csapott össze tenyerével az osztályfőnökünk, amikor ellenőrizte a jelenléti listát és mindenki felszállt a buszra.

Az egész osztály fel volt pörögve. Hiába csak három napos a kirándulás, bőröndökkel érkezett mindenki. Persze kivétel voltam én és Ryan, na meg az oszink, mert mi csak egy-egy hátizsákba pakoltunk.

És igen, Ryan is jön, engem is elengedtek. Bár elég nehéz szülés volt, főleg Christian beleegyezését megkapni. Meg is szenvedtem miatta, de a szó minden értelmében. Fájdalmas volt az egész, az, hogy csak úgy letámadt a semmiből és, aztán meg ki akart kötözni, pedig még egyszer volt egy ígérete, hogy nem fog ilyesmiket csinálni. Viszont annak, hogy elmehessek, meg volt az ára.

Az út lassan telt. Hiába volt csak két órás, valamiért sokkal lassabban járt az idő, vagyis csak úgy tűnt, mert a gondolatok a fejemben úgy cikáztak, mint a villám.

Egy helyen leszek Ryannel annyi idő után, látni fogom minden nap és elkerülhetetlen lesz, hogy beszéljek vele, amit nem akartam. Nem akartam a szemébe nézni, nem akartam, hogy minden egyes alkalommal gyomorgörcsöt kapjak, amikor találkozik a tekintetünk, nem akatam, hogy kirázzon a hideg, amikor arra gondolok, hogy mennyire kihasználhatnánk azt az időt, hogy együtt legyünk, de mégsem tehetjük és tesszük. Egyfelől azért, mert másokkal vagyunk körülvéve és elképzelni sem tudom, hogy mi történne, ha Christian megtudná az egészet. Így is meg kellett győznöm, hogy nem fogok semmi hülyeséget csinálni, és nem fogok "elpártolni" tőle. Erről ő maga gondoskodott, mégpedig úgy, hogy alig tudjak a fenekemen megülni.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy egyszer csak arra eszmélek fel, hogy valaki megböki a vállamat. Akkor realizáltam, hogy megállt a busz és megérkeztünk a szállásunkhoz.

-Megérkeztünk. - társult egy nagyon is ismerős hang a simogató érintéshez a vállamon.

-Ja, igen. - bólintottam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam és leszálltam a buszról, hátrahagyva Ryant.

Egy hatalmas tisztáson voltunk, aminek körben a határait kis házikók jelölték. Mindegyik házikó két személyes volt, saját kicsi zuhanyzóval. Nem volt túl nagy, de túl kicsi sem, egy-egy bőröndnek volt hely az ágyak mellett, néhány polc, meg fogas és éjjeliszekrény.

-Akkor most lássuk a szobafelosztást. Mivel tegnap egyikőtök visszamondta a kirándulást, ezért kicsit megváltoznak a dolgok. Mindenki marad a megbeszéltnél, kivéve Daniel, mert ugye most neki nincs szobatársa. Ryannel megbeszéltük és akkor ő fog Daniellel aludni, így én maradok egyedül. Ha valami probléma adódik, akkor tudjátok, hogy hol kell keresnetek minket.

Miért kell mindenkinek engem bűntetnie? Mintha előző életemben valami megbocsájthatatlant követtem volna el, amiért mindig engem szivatnak a fentiek.

Mindenki a kis házikója felé vette az irányt, hogy elkezdjenek bepakolni, hogy minél hamarabb elkezdhessék a szabadfoglalkozásukat, ugyanis erre a napra nem terveztek semmilyen programot nekünk.

Szemeimet összeszorítva fogtam a kezembe a táskámat és indultam meg a házunk felé, miközben magamban vagy ötezer féle káromkodást mondtam el.

Benyitottam a szobába és rögtön az egyik ágy felé vettem az irányt, ahova ledobtam magam, de egy másodpercig sem volt időm nyugodt maradni, hisz elmaradt az ajtó csukódásának hangja.

Kifújtam a levegőt és kezemmel eltakartam arcomat. Nem szerettem volna, ha látja idegességemet és zavaromat, ahogy azt sem szerettem volna, ha én látom őt, mert attól féltem, hogy akkor elmenne az eszem és kihasználva, hogy senki nem foglalkozik velünk pillanatnyilag, rávetném magam.

Hiába volt ott Christian, mert valójában az, ami köztünk volt, az csak egy pillanatnyi fellángolás volt. Én akkor szakítottam Ryannel és jól esett, hogy valaki törődik velem, valamint Christiannak is csak feszültséglevezetésnek kellettem. És kellek.

Akaratlanul is kirázott a hideg, ahogy erre gondoltam, mert még mindég éreztem a fenekemet, ahogy lüktet. Bele sem mertem gondolni, hogy mi történne, ha Christian tudomást szerezne valami olyasmiről, hogy Ryannel vagyok.

Féltem Tőle.

Hallottam, ahogy Ryan leül az ágyára és csendbe burkolózik. Valószínűleg gondolkodott, mert szinte hallottam ahogy a fogaskerekek mozognak a fejében. Végül egy kis idő után megszólalt:

-Igazából... Azt sem tudom, hogy mit kéne mondanom. Annyi nem lenne elég, hogy sajnálom az egészet. - rövid csendet tartott és megvárta, amíg ránézek. - Istenem, Daniel. Nem si tudom, hogy valaha képes leszek-e úgy élni nélküled, mint ezelőtt. Ha öt percig nem látlak, már akkor hiányzol nekem, képes vagyok olyan ostobaságokat művelni, amiket eddig soha nem engedtem meg magamnak. Az elején bármit megtettem volna, hogy elfelejtsem az ölelésedet, a csókjaidat, az édes nevetésedet és a sóhajaidat, miközben együtt vagyunk, de nem ment. Annyira beleivódott minden egyes közös pillanatunk az emlékeimbe, hogy még mindig élénken látom magam előtt a közös pillanatainkat. A szívem facsarodik meg olyankor, amikor arra gondolok, hogy nem én ölellek, hanem valaki más, hogy nem én érinthetlek és kényeztethetlek. Amikor ott hagytál, összetört bennem egy világ. Tudtam, hogy nem hagyhatlak elmenni, de ha akkor megállítalak, akkor végleg elveszítettelek volna, amit nem akartam. Daniel, hiányzol nekem. Nagyon hiányzol, mert én...

-Ne! - kiáltottam rá, miközben letöröltem könnyeimet arcomról. Fájt a szívem, összeszorúlt a mellkasom és nehezen kaptam a levegőt. A semmiből jövő vallomásával teljesen betalált és, ha azt akarta elérni ezzel, hogy őrült módon újra beleszeressek, akkor sikerrel járt. - Ne mondd ki!... Kérlek. - azzal felálltam és a mosdóba rohantam. Magamra zártam az ajtót és végre kiengedtem a könnyeimet. Miért kell mindennek az érzéseimre hatnia?

Nem tudtam, hogy mennyi az idő, a sok sírástól annyira elvesztettem az időérzékemet. Viszont abban biztos voltam, hogy Ryan ennek ellenére is bent ül a szobába az ágyon és valószínűleg azt várja, hogy kimenjek a mosdóból végre.

Még egyszer lemostam az arcomat vízzel abban reménykedve, hogy a szemem alatti vörösség eltűnik és kicsit elfogadhatóbb kinézetet kap a fejem.

Óvatosan fordítottam el a kulcsot a zárban, majd nyitottam ki az ajtót. Ahogy kiléptem az ajtón, a fejemet rögtön Ryan ágya felé fordítottam, mert egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá.

Ő is engem nézett olyan bánattal teli szemekkel, mint amilyenekkel még soha senki. Látszott rajta, hogy sírt, ami miatt még jobban összeszorult mellkasom, mert nem akartam, hogy miattam sírjon.

Megálltam az ágyam sarkánál és mozdulni sem mertem. Nem akartam elszakítani a tekintetemet övétől, mert úgy éreztem, hogy akkor, abban a pillanatban mindketten a másik gondolataiban olvastunk.

Az egész egy pillanat alatt történt. Arra eszméltem fel, hogy Ryan előttem áll és két keze közé fogja az arcomat, miközben közelebb húz magához.

Én csak tátogtam és kerestem a szavakat, hogy mondjak valamit, de sehogy sem akartak a szavak a számra jönni. Helyette viszont egy mámorító és puha érintést éreztem ajkaimon.

-Szeretlek, Daniel. - hajolt ajkaimra, de mielőtt megcsókolt volna, én elhajoltam előle.

Sziasztoooook! 💜💜😅

Sajnálom, hogy nem volt múlt héten rész, csak most összejött minden így suli végére és nem volt semmi erőm írni.😮‍💨 Cserébe a következő részben fognak dolgok történni, ígérem.😉🤭🤫