Vissza a gyökerekig

16. rész

*Daniel szemszöge*

Az óta a nap óta, be kell valljam, romlott a kapcsolatunk. Semmi ölelés, semmi fölösleges párbeszéd, csak a rövid köszönések és helyzetjelentések. Eltávolodtunk egymástól, nagyon, de azt hiszem, hogy ez így van rendjén, elvégre, ha nem akar közelebbi kapcsolatot ápolni velem, akkor elfogadom és megtartom a tisztes távolságot.

Ez nem azt jelenti, hogy túlléptem rajta. Még mindig fáj az, ahogy velem bánt, ahogy lepattintott. Még mai napig is előttem van a jelenet. De nem csak az, beleivódott az emlékezetembe az arca, a sóvárgó és szénfekete szemei, benne a szenvedély lángaival, amik csak úgy fel tudtak volna falni engem, az ajkainak csokoládé íze, aminél finomabb aromát még életemben nem éreztem, ahogy ragaszkodott ajkaimhoz és többet, meg többet akartak csak, az izmos mellkasa, amit kezeimmel tapogattam, a selymes és barna haja, amibe ujjaim belegabalyodtak. Életemben először éreztem magam késznek, de úgy látszik, hogy még nem érkezett el az ideje. Legalábbis az univerzum szerint.

A kávézóban sem nagyon jártam már egy ideje, de ezen a napon változni fog, mert megfogadtam, hogy, ha már összetört a szívem és egész nap csak ez jár a fejemben, akkor elérkezett a pillanat, hogy ez változzon.

Elővettem minden papíromat a Felixel kapcsolatos kutakodásaimról, bedobtam a táskámba, cipőbe ugrottam és elindultam. Volt egy szép hosszú ideig tartó gyalogolásom a megállóig, de jót tett a friss levegő, mert legalább kiszellőztettem a fejemet.

Mikor megérkeztem, az ott dolgozók köszöntek nekem és magukhoz hívtak a pulthoz. Már gondoltam, hogy miről lesz szó.

-Szia Daniel. Hogy vagy? - kérdezte az egyik pincérnő.

-Helló. Hát, jól vagyok, köszönöm. - hazudtam szemrebbenés nélkül. Nem engedhettem meg nekik, hogy rájöjjenek van valami közöttünk. Itt is nem bírnám elviselni azokat az undorodó és utálatos pillantásokat. - Bár, az utóbbi időben keveset voltam itt, tudjátok, közeledünk a viszga időszakhoz és jó redményeket szeretnék elérni.

-Hát, igen. Biztos nehéz a suli. Nekem is az volt. - kapcsolódott be a beszélgetésbe egy másik.

-És, otthon minden rendben? Hallom a főnök fia lettél. - úgy tudtam, hogy ez lesz. Annyira kiszámíthatóak basszus, hogy az már fáj. Bár, a féltékenység nagy úr, tudom most már én is.

-Hát igen. De nem tekintek rá úgy, mint az apámra. - világosítottam fel - Az igazi apám meghalt és én nem fogom őt helyettesíteni senkivel.

Erre a mondatomra meglepődtek.

-Szóval, nem is vagytok annyira jóban?

-Nem mondanám, hogy nem vagyunk jóban, inkább... Vannak nézeteltéréseink.

-És mond csak... A főnöknek milyen baja van? Ha kérdezhetem így, persze.  Egy lány van az ügyben?

Vártam volna, hogy folytassa kicsit, hogy miért is kellene válaszolnom erre a kérdésére. A kiszolgáló gyorsan reagált erre és folytatta az előző helyett.

-Mostanában eléggé feszült. Nem is beszélget velünk, csak beül az irodájába és szinte zárásig ki sem dugja az orrát az ajtó mögül.

-Hát, nem tudom. - füllentettem, pedig lett volna néhány tippem. - Na de, bocsánat, de lenne egy kis dolgom még. - azzal felálltam és leültem egy asztalhoz.

Elővettem a papírokat és nézegetni kezdtem őket. Valami felett elsíklottam, az biztos. Megnyitottam a facebookot a telefonomon és felmentem Felix oldalára. A képek között nézelődtem, ismeretlen helyeket kerestem, ismeretlen embereket, de semmi. Azon kívül, hogy az egyik képen egy padon ül, ami valamiért nagyon ismerős volt nekem, és a háttérben három ismeretlen ember volt, akik a kamera felé néztek, de egyszerű bámészkodóknak tűntek. Nem találtam semmi egyebet sem.

Már éppen készültem elpakolni, mikor eszembe jutott valami. Elméletileg Ryan bent van az irodájában. Mi lenne, ha megvárnám és hazavitetném magam vele? Nem kéne legalább a jegyért fizetnem a buszon. És, persze, azt sem hagynám ki, amikor meglát az asztalnál ülni, mert biztos, hogy nem számít rám. Meglepném.

Jó ötletnek tűnt, ezért rendeltem még egy teát is magamnak, amíg várakozom.

Nem telt sok időbe és kinyílt az iroda ajtaja. Tiszta véletlenül oda ültem, ahonnan pont rám látni, ezért, ahogy kilépett az ajtón, pont rám nézett. Eleinte meglepődött, de valahogy megkönnyebbültnek is tűnt. Rám mosolygott, amit én is viszonoztam, de nem tartott sokáig a mosolyom, mert, amint ellépett az ajtótól, megláttam mögötte egy alakot. Felpattantam a helyemről és oda rontottam.

Nem lehetett véletlen, valami köze kell legyen Felixhez. De azt is tudtam, hogy nem rendezhetek itt jelenetet, ezért kihasználva a lendületemet, visszalöktem mindkettőjüket az irodába, becsaptam az ajtót és elkezdtem kiabálni.

-Mégis mi a francot keres ez itt? - inkább Ryanhez intéztem a kérdést. - Mit csinált maga Felixel? - fogtam meg az idegen férfi ingét.

Elmondanám, hogy ő az egyik férfi azon a képen, amit Felix facebook oldalán láttam nem is olyan rég.

Szemeim már könnyesek voltak, de attól még folytattam.

-Mi a faszomért volt rajta azon a képen? És miért van itt Ryannél is? Mégis mit tett vele? Megölte? - rángattam - Mondjon már valamit az Isten szerelmére! Esküszöm, ha megtudom, hogy...

-Daniel!

Ryan fogott le hátulról és ordított rám, hogy fejezzem be. Most így visszagondolva, soha nem emelte fel a hangját ilyen módon, főleg nem nekem, de valamilyen beteges módon, tetszett ez. A mély tónusú hagja csak úgy visszhangzott a fejemben, vonzó volt számomra. Te jó ég, hülye vagyok!

-Mi van? - hisztiztem. - Alig szóltál hozzám egy hónapja, nem, hogy megérints! Erre meg lefogsz itt, az eszem megáll, pont amikor találtam valamit Felixel kapcsolatban?! Engedj el! - ordítottam most már dühömben, de ezzel együtt a könnyeim is folytak szépen le az arcomon.

-Daniel állj le! - ölelt magához - Kérlek.

Hangja hirtelen váltott az erős és durvából a lágy és törődő tónusra, ami megmelengette a szívemet és valamilyen oknál fogva lenyugtatott. Ehhez hozzá járult az ölelése is, ami most olyan szoros volt, mintha többé nem akarna elengedni. Ezt a gondolatot hamar kiűztem a fejemből, mert semmi értelme nem lett volna. Még, hogy engem? Na ne hülyíts!

Pedig annyira  szerettem volna, akár képes lettem volna odaadni az éltem is csak azért, hogy egyszer, utoljára úgy csókolhassam az ajkait. Soha nem éreztem ilyesmit, és már kezdtem volna elfogadni, hogy nem érdeklem egyáltalán őt, de pont akkor kell még jobban összezavarnia tetteivel.

A férfi előttem állt és, mintha csak most jutottak el a szavaim az agyáig.

-Felixet mondtál? Ismered őt?

Szavára lefagytam. Hát tényleg ismeri. Úgy tudtam.

-Igen, ő a legjobb barátom. Maga honnan ismeri?

-Hát... Hogy is mondjam - esett gondolkodóba. - Eléggé szoros kapcsolatban állunk, hogy úgy mondjam.

Csak álltam ott nagyokat pislogva. HOGY MI VAN?!