Bársonyrózsa // GEORGE WEASLEY // HUN. ff.

𝟜𝟡. 𝙰𝚣 𝚒𝚐𝚊𝚣𝚜á𝚐 𝚑𝚊𝚝𝚊𝚕𝚖𝚊

__________________________

Egyre több jelenlévőben realizálódott le a történtek, így a csend erősödött. Elhaltak a örömkurjantások, a víg énekek, a taps nem visszhangzott többé, csak Harry erőtlen kiáltása zengte be a teret. 

- NEEEEM! NEM LEHET! - kiáltotta a griffendél bajnoka kétségbeesetten. 

Hidegrázós zokogása egészen a lelátóig felhallatszódott. Még az ég is beborulni látszott, a csillagok alig ragyogtak, a gyenge szellő feltámadt. Hátborzongásba csapott át a rendezvény. 

Dermedten figyeltem az eseményeket, ahogy Dumbledore és más professzorok odarohannak a visszaérkezett bajnokokhoz. Megjelent még ott Mr. Kupor és Cornelius Caramel, akik Harryt próbálták lerángatni Cedric Diggory-ról.

- Mi a fészkes fene történt? - idegeskedett Ron a haját markolászva. 

Zoey a kezét a szája előtt tartotta, az ikrek hunyorogva figyelték a történteket, míg Lee és Hermione a nyakukat nyújtogatva áthajoltak a korláton. 

- Ez nem lehet igaz...

Halk suttogásként terjedt a hír. Felmorajlott a közönség. 

- Cedric Diggory halott..

- Mi történt? 

- Meghalt Cedric Diggory? Én ezt nem hiszem el. 

- Hazugság!

Hirtelen kaptam a fejemhez, abban a pillanatban nem hittem el amit körülöttem történt. 

- A fiam! Az édes fiam! - kiáltotta Mr. Diggory és zokogva borult gyermekére. - Az én édes egyetlen kisfiam!

Szédülni kezdtem. Minden erőmet összeszedve megkapaszkodtam a korlátban. Körülöttem topán hallottam a szívfacsaró zokogást, a rémült kiáltásokat, azt a rengeteg kétségbeesett kérdést. 

Harryre pillantottam, akit éppen Mordon professzor állított talpra, majd karolt fel. Arca csupa horzsolás volt, a címeres pulóvere szakadtan lógott rajta, térdénél a nadrág szakad és zöldre színeződött a fűtől. Arcára kétségbeesés ült ki. 

- Gyerekek nyugalom maradjatok mellettem - szólt Mrs. Weasley feszülten. - Maradjunk egy csoportban, ameddig nem kapunk információt. Még semmi sem biztos. 

 Egy valami biztos volt. Nekem Harry mellett kellett hogy legyek. 

Szó nélkül eltaszítottam magam a korláttól és elindultam a lépcsők felé. Hallottam,  ahogy a nevemet kiáltják és éreztem, ahogy valaki elkapja a kezem, de én leráztam magamról. Tombolt bennem az adrenalin, az értetlenség, az aggodalom, a pánik és a rémület. Átvágtam az emberek között, akkor azzal sem törődtem, hogy meglöktem, esetleg rátapostam a lábukra. Csak törtem magam előtt az utat, csetlettem botlottam, míg leértem a lelátóról.

A helyzet horrorisztikus volt. Cedric édesapja a fiát szorította magához a földön térdelve, miközben szívfacsaróan zokogott és a fia nevét hajtogatta, Dumbledore idegesen magyarázott és mutogatott Mr. Kupornak, míg Cornelius Caramel és Ludo Bumfolt a riadt tömeget próbálta csitítani. 

Szédültem és szaporán vettem a levegőt, ennek ellenére tisztán gondolkodtam. Visszagondolva, talán a szeretet hajtott engem. Az elveszítés érzése bennem motoszkált, miközben Ludo Bumfolt hirtelen elzárta az utat előttem Harry és Mordon professzor felé, akik a kastély felé tartottak. 

- Kisasszony! Menjen vissza! - kiáltott rám feszülten. - Nem itt van a helye!

Megtorpantam és mélyen a szemébe néztem.