Bársonyrózsa // GEORGE WEASLEY // HUN. ff.

𝟜𝟞. 𝙲𝚜ó𝚔𝚘𝚍𝚛𝚊 𝚌𝚜ó𝚔𝚘𝚖 𝚊 𝚟á𝚕𝚊𝚜𝚣

_______________________

Egy probléma megoldása után az ember megkönnyebbül és hirtelen szakad le a válláról a mázsás súly. Könnyebbnek érzi magát és fellélegezhet, mert egy lépéssel, egy hatalmas lépéssel - ami olykor reálisan egészen apró - sikerült megoldani a fennálló ügyet, ami mardossa a lelket. Még ha nem is könnyű lépés, meghozza a gyümölcsét. 

Hiszen a félreértés az, ami hatalmas lavinát indíthat el, főképp úgy, ha az nem kerül napvilágra, hanem az ember magában tartja és túlgondolja. Nem egyszerű, és nem könnyű feladat beszélni a gondokról, a félreértett pillanatokról, hiszen sosem tudni abban a pillanatban az igazat. Az tény, hogy a túlgondolás az életem része volt és sok mindent megbántam, ám azt, hogy akkor mertem lépni és elismertem a hibám, sosem bántam meg. Másnak reggel a karjaiban ébredni, a reggeli rekedt hangját hallgatni többet ért, mint a makacsság.

Persze, az élet meghit pillanatai nem tarthatnak örökké. Miután George kimászott az ágyból, rá kellett döbbennem, hogy a Roxfortban nem állt le az élet, nem mellesleg a reggel dupla bájitaltannal folytatódott. Reggeli után, az óra kezdetét jelző csengő előtt már a teremben ültünk. Zoey mellettem az asztalon ült és a meglepően vidám hangulatát igyekezett másokra is átragasztani. Csendben figyeltem, ahogyan szórakoztatja a kis csapatunkat és a körénk gyűlt diákokat. Poénkodtak, nevettek, a tanárokat kritizálták és sztorizgattak. Külső szemmel egy átlagos kamaszoknak tűnő csoport voltunk, akikre érthető volt a féltékenység. Az élet apró örömei azok a pillanatok, ahová évekkel később örömmel térne vissza az ember, annak ellenére, hogy abban a pillanatban alig becsülte meg. 

- Remélem rajtam jár az eszed, kedvesem. 

A kedvesem szó hallatán a gondolataim visszatértek a jelenbe. Lassan fordítottam a fejem és a tekintetem a vörös felé, aki a székén ült hátra dőlve, a két kezét a tarkóján tartotta miközben a kinyújtott hosszú lábait a padon pihentette. Arcán huncut mosoly ült. 

- El ne szállj magadtól, édes - vágtam rá és felhúztam a szemöldököm, de a szám sarkában mosoly bujkált. - Nem minden gondolatom rólad szól. 

Alsó ajkába harapott és fájdalmas arcot vágott, miközben a két kezét a szívére tette.

Benne volt a játékban. 

- Ugyan, reggel még nem ezt mondtad volna - közölte játékosan. - De a bátorságod még tart. 

A megjegyzését hallgatva arcom néhány árnyalattal pirosabbra változott. 

- Ha már te beszari vagy én legyek bátor, Weasley - jegyeztem meg a reggelre gondolva. - Ébredhetnél minden reggel csókokra. 

- Csak egyszer nem ébrednél fel korán és fordulna a kocka - mondta mosolyogva, a fejét lassan csóválva. - Mit tegyek, hogy elég fáradt legyél reggelre, hogy az ágyból se akarj kikelni? 

Az utolsó mondatát már úgy mondta, hogy feltámaszkodott a padra és közel hajolt hozzám, míg én hátat fordítottam neki. Lehelete csiklandozta a bőröm és reagálni sem tudtam, mert nagy robajjal kitárult az ajtó, ráadásul George folytatta. 

- Ez költői kérdés marad - súgta. - Tudom, hogy nem sietünk, de a gondolattal nem jár bűn. 

Azzal a lendülettel pedig visszaült a helyére, és felszólalt Perselus Piton monoton hangja. Egy szó, mint száz, ezt az órát nem tudtam nyugodt szívveréssel végéig ülni. Gondolatban ezek után persze nem bájitaltanon ültem, már csak a hirtelen zsivajra kaptam fel a fejem. Sikítás, amit egy csörrenés követett.