Bársonyrózsa // GEORGE WEASLEY // HUN. ff.

𝟘𝟝. 𝙰 𝚖𝚎𝚍á𝚕 ö𝚛ö𝚔ö𝚜𝚎

___________________________________

Csendben pakolásztam a ruhásszekrényemben és néha-néha hátrapillantottam a vörös fiúra, aki a szobát pásztázta a tekintetével. Próbáltam minden évszakhoz megfelelő ruhákat összeszedni, és persze olyanokat is, amiket mindennap szükségesek, annak érdekeben, ha nem térhetek ide olyan sűrün vissza. Került az utazó táskámba pulóverek, de azok minden mennyiségben, mellények, nadrágok, pólók és természetesen a kedvenc kockás ingjeim. Végre magamhoz tudtam venni néhány ékszert és némi szépítkező dolgot, és a parfümömet.

- A szüleid ès Mr. Basil jobbnak látták, ha nálatok maradok az iskola kezdetèig.
Most kezdem a hatodik èvemet a Roxfortban, és úgy tudom ti is odajártok. - törtem meg a beállt csendet miközben összehúztam a megtelt utazót.

Végre rámvezette a tekintetét és összehúzott szemöldökkel kicsit oldalra billentette a fejet.

- Hogy hogy nem hozzátok mentünk? - kérdezte figyelmen kívül hagyva a kijelentésem, vagy éppen fel sem fogva azt.

- Olyan már nincs, hogy hozzánk. - jegyeztem meg halkan és megálltam a mozdulatban, ahogy éppen egy bontatlan pennáért nyúltam a fiókban.

Minden bizonnyal kicsivel több információra várt, de nem tudtam, hogy hogyan kezdjek bele, pedig oly egyszerű. Lehet teljesen összezavartam Georgeot, de nem tudtam, hogy mégis mit mondhatnék. A könyörtelen igazságot? Azt, hogy árva lettem egy pillanat alatt? Az én történetemet? Még túl frissek voltak számomra a történtek.

- Mi is a Roxforba járunk, és a hatodikat kezdjük úgyszintén Freddel, szóval nem szabadulsz tőlünk. - szólalt fel hirtelen. - Ron a negyedik évét, Ginny pedig a harmadik évet kezdi. Van tipped, hogy hová fogsz kerülni a beosztáson? Remélem nem a mardekárba, mert akkor ellenségekké kell hogy váljunk. Tudod, az íratlan törvény miatt. - kezdett el csacsogni, ezzel együtt feloldva a feszült hangulatot.

- Hallottam a mardekárosok híréről, de őszintèn fogalmam sincs. Apa Griffendèles, anya pedig Hollóhátas volt. - szóltam halkan miközben néhány fontosabb emléktárgyakat kezdtem el bepakolni egy vászonytáskába. Egy kisebb dobozban voltak születésnapi üdvözlőkártyák, rajzok, mugli-féle mozijegyek és az egyik kedvenc csokim csomagolópapírja. Volt még ott csoportos polaroid képek Zoeyval és az Ilvermornys lányokkal, mugli rock bandák kitűzői és brosok.Gondolkodás nelkül tettem bele az emlékdobozt a táskába, majd ösztönösön nyúltam fel a polcra, hogy levegyem azt a fényképet, ami mindennél többet jelentett nekem, egy ideje, de az nem volt ott. De amint megfordultam szembe került velem. Pontosabban George nézegette a képet előttem.

- Megijesztettél. Azt hittem, hogy eltűnt. - sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Ő az édesapád, vagy a nagyapád?

Annak ellenére, hogy a szívem összeszorult, elmosolyodtam.

- Ő az apám.

Bólintva átnyújtotta a képet és visszaült az ágyra.

- Májusban halt meg. - böktem ki hirtelen. Talán ez volt a legegyszerűbb magyarázat arra, hogy miért nincs már olyan, hogy " hozzánk ". George szólásra nyitotta a száját, de én megelőztem.

- Ne, ne ne! Kérlek, ne! Annyi részvétnyilvánitást hallgattam végig az elmúlt hónapok alatt. A legtöbben csak elmotyogtak egy sajnalomot és megjelentek a temetésen, de másnapra ők ugyan úgy éltek az életüket. De körülöttem megálltak a hónapok. Minden egyes " részvétem " egyre jobban csak rávilágított a kegyetlen igazságra és valóságra. Ne állj be a sorba, George - halkultam el a mondandóm végére.