Bársonyrózsa // GEORGE WEASLEY // HUN. ff.

𝟜𝟘. 𝚁é𝚖á𝚕𝚘𝚖 𝚊 𝚔ö𝚋ö𝚗

__________________________________

Az egyik legrosszabb állapot a tudatlanság és a bizonytalanság. Néha áldás, néha szenvedés. Amikor nem tudhatod mit hoz a másnap, csak reménykedsz. Bízol abban, hogy lesz még holnap.

Több mint másfél óráig nem engedtek be senkit a gyengélkedőre, ahol Zoeyt kezdték stabil állapotba hozni. Nagy volt a sietség és rémület lengte be az egész kastélyt. Dumbledore professzor rendezte a körülményeket és ő szakította meg, majd zárta le a kviddics mérkőzést. Rengeteg diák koszált a második emeleten a gyengélkedő körül, míg nem az öreg kissé hóbortos professzor feloszlatta a tömeget, de én a kérésére sem mozdultam. Ahogyan George sem.

- Tudja Lackwood kisasszony, rettentőn sajnálom a történteket - közölte együttérzően a hosszú ősz szakállát piszkálva. - És restellem, amiért nem tehettem semmit az érdekében. A kedves Pomfrey asszony meggyógyítja a kishölgyet.

- Gondolja? - sipogtam hátamat a a gyengélkedő bejáratának döntve. Részemről csak egy reflex kérdés volt, a gondolataim nem itt jártak.

- Tudom, Ms Lackwood - felelte bölcsen és egy szempillantás alatt arrébb állt, hiszen kijelentése szerint sürgős baglyot kell fogadnia. Magunkra hagyott minket George-dzsal, aki kitartóan ült mellettem és szótlanul hagyta, hogy a vállára hajtsam a fejem, miközben ő a könnyeimet törölte. Ahogy telt az idő a folyosó általános zaja is elcsöndesült, viszont az elmém nem. Némely gondolatomat még meg is osztottam a vörössel. Kimerültség kezdett eluralkodni rajtam, amikor is hangos léptek zaja csendült fel a közelből, aztán párosult hozzá egy hang.

- Ezek után még van pofád eljönni hozzá? Tönkre tetted, te szerencsétlen! Az életével játszottál!! - dörrent rá Fred. - Felfogtad ezt?

- Mit tegyek, ha a csaj nem figyelt, talán nem kellene játszania ezt a kemény sportot, ha nem bírja a terhelést, nem kislányoknak találták ki! Kis elfajzott korcs! - szólt vissza egy mélyebb hang zabosan. - Nem kell védened a kis seggét, Weasley!

A családnevet gúnyosan ejtette ki a személy, ami a heves összezörrenés között csak Fred rideg hangját ismertem fel.

- Korcs? TE PANCSER! - horkantotta Fred és hirtelen dulakodás hangja ütötte meg a fülem, amire a mellettem lévő vörös már készenlétben felugrott és a indulatosan megindult a folyósó fordulójához.

- Ezt nem hiszem el! - hallottam George hangját, aztán egy hangos csattantást. - Tesó, nyugalom! Állj le!

Azonnal feltornásztam magam álló helyzetbe és feléjük indultam. Előrántotta a pálcám ösztönösen. Fred nem állt le. Egy mardekáros tagot taszította a földre és sorozatos ütéseket sújtott rá. Az alatta szenvedő srác ugyan próbált védekezni és támadni, néhány csapása találatot is ért Fred fehér állkapcsán, de ő túl gyors és erős volt. Az említett keze piroslani kezdett, a szeme villámokat szórt. Sosem láttam még ennyire önkívüli állapotban. Minden sújtás után újabb szitokszó hagyta el a száját és csúnyábbnál csúnyább dolgokat vágott a fejéhez. George mindeközben hiába próbálni meg leszedni az ikertestvérét a sráctól, egyszerűen sikertelen volt. Addig ütötte, amíg a mozgása is lelassult.

- Merlinre! Fiúk az istenit, fejezzétek be! - sokkolódottam le a látványtól.

A mardekáros kviddics talárban lévő rövid tűsis hajú fiú egy határozott mozdulattal addig mocorgott, amíg egy jól célzott mozdulattal a felette hajoló Fred hasába rúgott, aki egy pillanatra eltorzult az arca, majd vérszemet kapott és újabb csapásokat mért az öklével.

- Korcsnak nevezted Zoeyt? Az életed sem érdemled! - Fred szitkozódva megragadta a két vállánál és erőteljesen megrázta a tagot. - Érted? Hogy mondhatsz ilyet egy lányra?! Egy nőre!