Bársonyrózsa // GEORGE WEASLEY // HUN. ff.

𝟝𝟘. 𝙼𝚎𝚐𝚗𝚢𝚞𝚐𝚝𝚊𝚝ó 𝚜𝚞𝚝𝚝𝚘𝚐á𝚜

____________________________

A többiekkel együtt órákig maradtam Harry mellett. Csendben figyeltük a kimerült fiút, esetleg halkan beszélgettünk, próbáltuk együtt feldolgozni a történteket. Felfogni, megérteni és elmélyíteni, átadni az információkat egymásnak. Ezek az órák kínzó hosszúnak tűntek, a kimerültség, fáradság kezdett eluralkodni mindenki felett. Hermione hatalmasokat ásított, Ron egy széknek dőlve ült a földön, szemei csukva voltak, Bill hunyorogva ült egy széken, Sirius kutya képében Harry lábánál feküdt, Mrs. Weasley pontban az ágy mellett ült és szorongatta az álmatlan álmát alvó fiú kezeit. Jómagam a mellette lévő ágyon ülve bóbiskoltam és nagyokat ásítottam. A testem fáradt volt, a lelkemre mázsás súly nehezedett.

Féltettem Harryt. Aggódtam érte és reménykedtem abban, hogy hamar felépül. Nem testileg, inkább lelkileg. A fizikai sérülések begyógyulnak, esetleg egy heg marad, ám egy mentális, lelki sérülés néha gyógyíthatatlan.

- Gyerekek - szólított minket Mrs. Weasley meggyötörten. - Menjetek feküdjetek le, hajnali negyed három óra van. Pihenjetek le, szükségetek van rá.

- De Harry - kezdett bele Ron, de Bill félbe szakította.

- Igaza van Ron. Menjetek feküdjetek le. Harryre mi vigyázunk.

Nehéz léptekkel, de én is elindultam a Griffendél klubhelységbe, miután megsimítottam Harry kézfejét. Hermione és Ron csendben ballagtak mellettem. A fiú álmosan, ám a lány inkább mély goldolataiba esve sétált.

-Hermione - tettem a kezem a vállára. - Rendbe fog jönni Harry. Ő nagy erős.

Ahogy a szavak elhagyták a szám, az én lelkem is megnyugodni látszott.

A lány bólogatni kezdett, majd belém karolt. Így értünk fel a klubhelységbe, ahol ketté váltak útjaink. Ők a hálókörzeteik felé mentek, míg én a kanapén ülő sötét alak felé tettem bár lépést. Illata az orromba kúszott, hosszú haja kócos volt. Tett pár lépést és szorosan magához húzott. Abban a pillanatban, mintha mázsás súlyok szakadtak volna le rólam, minden gondom könnyűvé vált. Csillapodni kezdett bennem, minden tomboló aggódalom, gondolat.

- Aggódtam érted, Kedvesem - súgta a fülembe George, mire még szorosabban öleltem őt. Fejem a nyakába fúrtam és halkan szuszogtam. - Tudtam, hogy Harryvel vagy.

- Vele kellett lennem - súgtam halkan. - Megvártál?

- Mindig is vártam rád. Minden rendben?

- Minden rendben lesz - súgtam halkan, majd elváltam tőle és hosszú csókot leheltem az ajkaira. - Aludhatok ma veled?

George Weasley hatalmas szomorú mosolyt ejtett. Összekulcsolta a kezünket és egy puszit nyomott a homlokomra. Szó nélkül felindultunk a fiú hálókörletbe, ahol a szobájukba belépve elbotorkáltunk az ágyáig. Levettem a pulóverem és egyszerűen összebújtunk a takaró alatt. A mellkasára hajtottam a fejem, míg ő magához ölelt és simogatni kezdte a combom. Hatalmas megnyugvás terült szét bennem.

- Aludj jól, Layla Lackwood - suttogta édesen és megpuszilta a fejem tetejét.

(...)

A napok kegyetlen lassúsággal teltek, az órán a mutató lassan váltott át. A monotonitás felütötte a fejét a Roxfort falain belül. Mázsás súly és gyász telepedett a falak közé. A gyász hír még aznap elterjedt és a kastély minden lakója szembesült a fájdalmas igazsággal. Cedric Diggory halála megrázta a diákokat, tanárokat. Szörnyű fájdalom és csend telepedett a folyósokra. Nem voltak vidám kacagások, hangos beszélgetések, csoportosulások. A klubhelységben nem voltak bulis esték, a vidám hangulat megszűnt létezni.