Bársonyrózsa // GEORGE WEASLEY // HUN. ff.

𝟚𝟡. 𝙷𝚎𝚟𝚎𝚜 𝚣𝚒𝚟𝚊𝚝𝚊𝚛

________________________

Az első próba utáni napok alatt az időjárás még hidegebbre és szelesebbre váltott. December első hete kevésbé volt télies, mondhatni. Hideg, csípős széllel és rengetek esőzéssel érkezett ide. Naphosszat zuhogott, és borús volt az idő, ami miatt teljesen elveszett a tél és a karácsonyi készületek hangulata. Bár a kastélyban a folyósok huzatosak és hűvösek voltak, a klubhelységben folyton lobogott a kandallóban a tűz, a házimanók segítségével, és a tantermek is kellemes hőmérsékletűek voltak a bűbájok által. A falakat már szalagok, fűzérek díszítették, és jónéhány fagyöngy is megjelent egy-egy pár felett. De, valahogy engem teljesen elkerült az ünnep-és a tél varázsa.  Az időjárástól eltekintve sem volt ugyan olyan a december. Valami, pontosabban valaki hiányzott.

Emlékszem, tavaly, amikor leesett az első hó az évben, azonnal csapot-papot otthagyva reggel, magunkra kaptuk a vastag kabátunkat, kockás sálunkat és rohantunk ki az udvarra. Akkor kaptam az év első hógolyótámadását apától. Először annyira megrémültem, amikor a hátam középén ért a találat, de aztán meghallottam apa vidáman csengő nevetését, és melegség öntötte el a szívem. Mindig is azon törte magát, hogy boldog életem legyen. Nem számított neki, hogy ő hány éves, vagy hogy fáj-e valamilye. Úgy hógolyózott velem, mintha húsz éves lett volna.

Sosem mutatta, hogy fáj neki valami. Elvesztette a féleségét, az egy szem lánya édesanyját. Habár sosem panaszkodott, de tudtam. Ő mindig is azt akarta, hogy mosollyal keljek fel reggel, és mosolyogva hajtsam álomra a fejem este. Felhőtlené tette az életem.

A nagy hógolyócsata után együtt díszítettük fel a nappalit girlandokkal és mindenféle csengőkkel. A rádióban szólt, valamilyen mugli előadó karácsonyi száma, miközben megebédeltünk. Ketten. Apa mellett a szék üresen állt. Mostanra pedig a három férőhelyes asztalnál, csupán egy szék foglalt.

- Már megint elbambultál - jegyezte meg Fred. - Meg vagy?

- Persze - erőltettem magamra egy mosolyt, és visszatértem a csütörtöki legendás lények gondozása tanórára fejben is.

- Ezek alszanak téli álmot? - kérdezte meg újra, miközben összehúzott szemmel nézte, ahogy Hagrid egy Durrfarkú szurcsókot helyez egy koporosószerű, kibélelt ládába.

- Jobb lenne, ha aludnának - biccentettem a lények felé.

- Gyertek, gyertek! Közelebb! - kérlelte lelkesen Hagrid. - Ketten-hárman álljatok csoportba és válasszatok ki egy szúrcsókot és vigyétek a ládákhoz.

A jól összeszokott kis társaságunk körbe állt egy vastag szürke páncélú, ízeltlábú, robbanó farkú szúrcsókot. Az ikrek védőkesztyűkben megemelték a lényt és áttették a kibélelt helyre.

- Szerintem aranyos - jegyezte meg egyszerűen Zoey.

Zavartan néztek rá az ikrek, miközben és gyorsan a láda tetejére csúsztattam a fatetőt.

- Takarjátok be őket! Ez fontos! És szegeljétek rá a fedelet! - adta ki az utasítást Hagrid.

- A fenébe! - sziszegte George és lekapta a tetejét, amint az imént csuktam be.

A másfél méteres szúrcsók izgett-mozgott, rongált a párnázott dobozban. Egy gyors és hanyag mozdulattal ráterítettem a takarót, Zoey pedig visszatolta a láda tetejére a fedelet. Amikor az ikrek a szegek és a szerszámért nyúltak, az ég hatalmasat dörgött.

- A kalapács! HOL. A. KALAPÁCS !? - szótagolta mérgelődve mellettünk egy hollóhátas fiú.

- Milyen kalapács? Minek? - kérdezte a társa.