Bársonyrózsa // GEORGE WEASLEY // HUN. ff.

𝟛𝟝. 𝚃ö𝚔é𝚕𝚎𝚝𝚕𝚎𝚗ü𝚕 𝚝ö𝚔é𝚕𝚎𝚝𝚎𝚜

______________________

Karácsony másnapján kora reggel fél hatkor kínkeserves felkellni úgy, hogy a bokám a rengeteg tánctól kétszer akkorára dagadt, mint eredeti mérete. Már a fiákerekben zötykölődöttünk egy fél órával később Zoeyval és Katievel plusz néhány más diákkal, akik csakúgy, mint mi nyúzottak voltak. Sötét foltok a szem alatt, álmosságtól csillogó szemek, bágyadt tekintet.

A Weasley tagokkal csak miután leszálltunk a szekerekről akkor találkoztunk, ugyanis külön fiákerre kerültünk. A hosszú hajú Weasley-lány szinte állva elaludt, de két barátnője nem hagyta, míg Fred csak összeráncolt szemöldökkel nézelődőtt - talán azt sem tudta, hogy hogy került oda - George pedig sűrűn pislogva csendben a vállamnál fogva magához húzott. A mellkasához bújtam és derekát öleltem át, míg ő a fejem tetejen pihenette a sajátját és lassan simogatta a hajam.

- Jó reggelt Georgei - pusmogtam a mellkasába, mire egy fáradt morgásszerű hangott adott ki válaszképp. Kuncogva beszívtem az illatát és intettem a vonat felé, ahol már megkezdődőt a felszállás és a többiek is eltűntek mellőlünk. A kezemre kulcsolta a sajátját és úgy kerestük meg a fülkét a vonaton, amiben a többiek foglaltak el.

Hosszú útnak néztünk elébe, de alig telt el az útból egy háromnegyed óra már mindenki békésen aludt a fülkénkben. Csend lepte be a folyosót is. Elhalt a nevetés és kiabálás zaja, csupán a szuszogás és az egyenletes lélegzetvétel hallatszott.  Szokatlan volt a csend, de már hiányzott. Az ölemben fekvő fiú hajában pihentettem a kezem, míg az ablakon kifelé a tájat kémleltem.

Régen volt már ilyen lelket nyugtató csönd. Amikor az ember megnyugszik, lepihennek a gondolatok, ólom súly telepszik a szemhéjakra és csak a lassú, ütemes lélegzetvétel nesze tölti be a légkört.

De nekem mégis nyomta valami a csendett. Az én gondolataim nem csillapodtak egy ideig.

Hólepte vidékek egymást váltották az erdős, tavas és mezős részek, ahol csupán néhány madár szelte át a eget a reggeli hideg ködben. Túlságosan sok gondolatom volt, amik nem hagytak nyugodni. Be kellett vallanom magamnak is, hogy szörnyen izgultam és kissé féltem attól a bizonyos naptól. Újra haza kellett térnem oda, ahol már hónapok óta nem jártam. Hiába hangoztattam azt, hogy készen állok rá és, hogy igen is itt van már az ideje. Őszintén, nem olyan egyszerű, mint aminek hitten. Közel sem. Erre nem lehet készen állni.

Kicsit megráztam a fejem, mintha ezzel a gondolataim elsöprődnének és a velem szemben ülőkre pillantottam. Fred ült a fülke ajtajánál, míg a lába a kis asztalon pihent, ami a falba volt építve. Mellette belül Zoey halkan szuszogott és két vékony lábát a vörösére tette átlósan, míg a hátát az ablaknak támasztotta ahová egy sapkát tett a hideg ellen.

A csendben a leghangosabbak a gondolataim voltak.

- Nem vagy álmos? - suttogta váratlanul Fred hunyorogva miközben elvette a köztük letett Griffendéles sálat és a feje alá helyezte, ami a tolóajtónak volt dőntve.

Lekonyuló mosollyal az arcomon vállat vontam és lepillantottam az ölemben nyugvó George vörös hajára. A kócós fiú arca ki sem látszódott, de a meleg kifújt levegőjéből éreztem, hogy a hasam felé fordította a fejét, annak ellenére, hogy a hátán feküdt felhúzott lábakkal. Olyan nyugodtan szundított, hogy talán egy ágyúdörrenésre sem kelt volna fel. Kisimult az arca és fehér bőrén ritkított a sok szeplő. Sötét karikák úsztak a szeme alatt, de mindene olyan békés volt.