Bársonyrózsa // GEORGE WEASLEY // HUN. ff.

𝟘𝟙. 𝙿𝚒𝚛𝚔𝚊𝚍𝚊𝚝

|Javításra fog kerülni az első nèhány rèsz, úgyanis a további rèszekben erősen látszódik a fejlődèsem ès azt a színvonalat szeretnèm publikálni az egèsz törènet alatt|

Jó olvasást, kedves olvasóm!

___________________________________

Az élet sokszor igazságtalan. Ez vitathatatlan. Kiszakít az életünkből fontos, pótolhatatlan személyeket, élményeket, lehetőségeket, álmokat.
Csak emlékeket hagy maga után.
Rengeteg, szívfacsaró emléket.
Netán egy megüresedett házat, magányosan terpeszkedő udvart és kietlen hiányt.
Nos, ez az én életem, de boldog vagyok benne, mert nem a múltamat sajnálom, hanem hiszek a jövőmben. Hinnem kell a jövőmben.

___________________________________

1994.

Kviddics-világkupa döntő reggelén hangos ricsajra riadtam fel.

- Layla, ébredj! Indulunk! - rontott be a sötét szobába Zoey.

A szemem pillanatokon belül kipattant, ahogy a melegséget és biztonságot nyújtó takaró lehúzódott rólam. Hirtelen széthúzta a sötétítőt, ahol az ablak párásan csillogott. Kint már pirkadat volt. A szőke hajú lány az ágyam végében állt, kezében a hófehér ágytakaróval.

- Álomszuszék! El fogunk késni miattad! Pattanj ki az ágyból, és szedd rendbe magad! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, de amint rápillantott az íróasztalon levő rumlira rögvest hangszínt váltott. - Megint sokáig voltál fent, igaz?

- Neked is jó reggelt, Zoey - motyogtam miközben ülőhelyzetbe tornáztam magam. - Olyan meglepő lenne?

Zoey halvány mosollyal az arcán a rendetlen asztalhoz lépett és felvett egy pergament a sok közül. Néhány szamárfülesen, kislabda alakba gyűrve hevert az íróasztal középen megannyi tintafolt és megsárgult könyvlapok között. Olvasás közben összeráncolta világos szemöldökét, vagy éppen eltátotta a száját. Pár perccel később újra az asztalon pihent az immár elolvasott pergamen.

- Ennyire lehangoló verset sem olvastam még életemben.

Megjegyzését csak mosolyogva vettem tudomásul, hisz tudtam, hogy nem bántásból közölte. Csupán őszinte volt, ahogy az utóbbi öt évben is, amióta csak ismertem.

- Hagylak, készülj el! Még megkeresem a sátrat, mert apu valahová eltette - csóválta a fejét Zoey szórakozottan, majd kilépett a sötét ajtón magamra hagyva.

Nagyot ásítva megigazítottam az ágyon a puha párnákat és a takarót, majd belebújtam a kikészített mugli ruhámba. Elrendeztem a reggeli alapvető teendőimet, majd az asztalhoz lépve, keserű mosollyal az arcomon a nyakamba helyeztem a medálom, amit aztán gondosan elrejtettem a pulóverem alatt.

Felkaptam a padlóról a nehéz vászontáskám és utoljára szétnéztem a szobában, hogy mindent elpakoltam-e. A polcon viszont megakadt a tekintettem valamin. Apró léptekkel átszeltem a távolságot és a kezembe vettem a fekete-fehér mozgó fényképet, ahol apu és én őszintén mosolygunk.

Oly rég volt már..

Néhány percig szorongattam a kissé megviselt képet, majd visszahelyeztem a helyére, aztán magam mögött hagytam a helységet, megannyi emlékkel. Lesiettem az emeletről, egyenesen a konyháig, ahol Zoey éppen egy nagy sárga összetekert anyagot gyömöszölt a táskájába. Otthonosan mozogtam a házban, hisz nyár eleje óta - amióta nyári szünet van az Ilvermornyban - itt vagyok a Basil család régi házában, velük. Pontosabban Zoeyval és Mr. Basillal - Zoey édesapjával - ugyanis Mrs. Basilnak maradnia kellett Észak-Amerikában, mert a munkája nem enged meg annyi szabadidőt, hogy napi huszonnégy órájában itt legyen, messze a valódi otthonától. Jelenleg viszont egy kis faluban, Widra St. Capdelben, Angliában vagyunk.