Businessman

43. Fejezet

Bárcsak ne lett volna igazam. Azt kívántam, hogy egyszer az életben ne legyen olyan jó az ítélőképességem, mint amilyen. Huszonöt éven át úgy tűnt, az életem kiszámítható, előrelátható események sorozata, és legnagyobb sajnálatomra július huszonötödike csak megerősített mindebben. Péntek volt, átlagosnak indult, úgy volt, hogy Sheppy szokásosan nálam alszik.

- Ethan...

- Hmm? - Sheppy zavartan jött be az irodámba. Felnéztem rá, a füle mögé tűrte a haját, utána levitte maga elé a karját, és összefűzte a mellkasa előtt. Félretettem a laptopom, hogy teljes figyelmem rá fordítsam.

- Azt hiszem, hogy beszélnünk kell.

- Baj van? - Felálltam a székből, és hátratoltam, hogy kiléphessek. - Valami a céggel?

- Nem! - Isla határozottan ellenkezett, amitől megtorpantam, és az asztalom mögött maradtam.

- Hanem? Akkor mivel kapcsolatban kell beszélnünk? - Nem akartam azt hallani, amit gondoltam, hogy mondani fog, de gyanítottam, hogy így lesz. Tudtam, hogy azt fogom hallani.

- Szerinted? - Egyre halkabb lett a hangja. Kifújtam a levegőt, és várakozásteljesen néztem rá. - A ma este nem jó.

Elmosolyodtam, aztán megint kiléptem az asztalom mögül. Odamentem hozzá, nyomtam egy puszit a homlokára, aztán a karjaim közé fogtam. Kifújtam a levegőt, megnyugodva fúrtam bele a hajába a fejem, ez mégsem okozott akkora problémát.

- Oké. Majd legközelebb bepótoljuk.

Sheppy a mellkasomnak döntötte a fejét, aztán nemlegesen megrázta. Eltartottam magamtól, és a szemébe néztem, ami csillogott a könnyektől.

- Hé, mi a baj? Megoldjuk ketten, ne aggódj. - Olyan volt, mintha hazudnék, én magam sem hittem el azt, amit mondok. Pedig az üzleti életben ez szinte az első számú szabály volt.

- Nem. Ezt egyedül kell megoldanom. Nem csak a ma estéről van szó. Én... véget akarok vetni ennek.

- Pontosan minek? - Egy lépést hátráltam, aztán megtámaszkodtam az asztalomon.

- Kettőnknek. Szerintem ez nem... nem jó.

Újabb lépést tettem hátra, majd beleültem a székembe.

- Tényleg, Sheppy?

Magamba roskadva ültem az asztalom mögött. Ennyire szarul sem éreztem magam még sosem. Isla csak úgy, indokolatlanul bedobta a törcsit, vagyis mindketten tudtuk, hogy ez már a végjáték, de még így is, konkrétumok nélkül nem akartam elengedni.

- Igen, Ethan. Sajnálom, de haladunk valamerre Cliff-fel, és sosem lett volna szabad hagynom, hogy mi ketten összegabalyodjunk. Most ott tartok, hogy nem találok egyetlen testrészt sem magamon, ahol ne tudnám, hogy milyen, ha megérintesz, hogy nem tudok visszaemlékezni időkre, amikor nem voltam veled. Mindenemet felemészted, és ezt nem azért mondom, hogy bűntudatot keltsek benned, hanem egyszerűen azért, mert úgy érzem, hogy jogod van tudni arról, hogy mit és hogyan élek meg. Meg kell értened, hogy ez nekem is fáj, de kettőnkért teszem. Sajnálom, Ethan.

- Hát még én hogy sajnálom. Főleg mivel mintha nem is olyan régen azt mondtad volna, hogy nem tudnál velem szakítani.

A hülye romantikus filmekben mondják mindig, hogy ha szereted, elengeded, de nekem most nagyon nem volt kedvem hagyni, hogy Sheppy csak úgy kisétáljon az életemből. Isla figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem, de nem is vártam, hogy majd reagál rá.

- Ha úgy gondolod, hogy ez befolyásolná a köztünk lévő együttműködést munkafronton, akkor készen állok felmondani.

Sheppy határozott tekintettel várta, hogy elfogadjam a felmondását. Ahogy egyre jobban várt a válaszomra, úgy lankadt a határozottsága, és egyre inkább elbizonytalanodott. Ez reményt adott, de nem akkorát, amekkorát szerettem volna.