Bakacsinerdei Király Szerelme

19 Rémületbe zárva

Fájdalom. Csak ez az egyetlen, amit érzek. Fogalmam sincs arról, hogy mi történik velem. Szemeim nem akarnak engedelmeskedni, akár csak a testem, mintha minden erőm oda veszett volna, és csak a lélek tartaná testemet. Jelen pillanatban azt sem tudom eldönteni, hogy élek, vagy ez a halál, melytől oly régóta rettegtem. Semmit sem hallok magam körül, nem érzem sem a hideget, sem a meleget. Az utolsó, amire emlékszem az az, hogy orkok törtek ránk, Legolas mellettem volt, majd világra hoztam Őt... innentől kezdve pedig, mintha az emlékeim elvesztek volna az idő érzékemmel együtt, borzalmas ez az egész helyzet. Mi van, ha tényleg meghaltam? Mi van akkor, ha Thranduil teljesen magába temetkezett? Mást nem hagytam hátra neki, csak a közös gyermekünket, pont úgy, mint Maethoron. Én is eltávoztam volna az élők sorából, akár csak ő? A szülés vált volna a halálommá? Próbáltam erőt venni  magamon, testem szinte engedetlen volt szemeimmel együtt. Nem bírom ezt, tudnom kell, mi történt! Nem halhattam meg! Egy gyermek nem okozhatta halálomat, kinek én adtam életet! Remegés futott végig testemen, melyen magam is meglepődtem. Hideg volt, majd meleg és ismét hideg, majd... valami egészen távoli és furcsa érzés kerekedett felül rajtam. Vakító fényt láttam magam előtt, miután végre rábírtam szemeimet, hogy engedelmeskedjenek nekem. A fény szinte megbabonázott, egész testembe erős fájdalom nyilallt. Felnyögtem, de mozdulni nehezemre esett. 
- Arvael! -a hang irányába fordítottam fejemet. Fivérem nézett rám aggodalmasan. Tehát élek és nem haltam meg. 
- Hol van? -kérdeztem erőtlenül, idegen volt a hangom még saját magamnak is. 
- Most ne beszélj! -parancsolta. Még valaki megjelent mellette, ki szintén engem nézett aggodalmasan, kezét fivérem vállára helyezte, aki felmosolygott a lányra. 
- Hol van? -kérdeztem ismét, fel akartam ülni, a de a fájdalom, mi eme próbálkozásra belém nyilallt, leírhatatlan volt. 
- Jól van, mind a hárman jól vannak! -mondta, majd gyengéden fogta meg a kezemet. 
- Hol vagyok? Mit keresek itt? És ők miért nincsenek velem? -kérdeztem. Hangomból kihallatszott a kínzó kétségbeesés, amiért férjem s gyermekeim nincsenek velem. 
- Arvael, nyugodj meg! Avernienben vagy! Hát semmire sem emlékszel? -kérdezte. Mit keresek távol férjemtől és gyermekeimtől? 
- Mire kellene emlékeznem? -kérdeztem halkan. Daeron felállt, fogott egy párnát, majd alám nyúlt, felültetett és mögém helyezte a párnát, melyre lassan engedett vissza. 
- Arvael, egy teljes hétig téged kerestünk, már majdnem feladtuk, mikor a nyomodra bukkantam. Nem voltál oly távol a palotától, mint hittük, viszont Thranduil nem tudja, hogy itt vagy, de halottnak sem hisz, sem pedig gondol. 
- Miről beszélsz? -kérdeztem teljesen össze zavarodva. Meglepetten nézett rám. 
- Mi az utolsó emléked? -kérdezte. 
- Hogy ott álltam Legolas mellett, védtük a palotát, utána pedig be indult a szülés. -feleltem halkan. Daeron két kezével meg dörzsölte az arcát, teljesen úgy nézett ki, mint aki rossz hírt fog velem közölni. 
- Arvael, a szülésnél néhány komplikáció adódott, elvesztetted az eszméletedet, nagyon sok vért veszítettél, majdnem bele is haltál! Utána pedig Beren elrabolt, az egész palotát meg támadta, elég sok tündével végzett, mire téged megtalált. Legolast választás elé állította, amiért senki nem hibáztathatja, hiszen életet mentett vele, mi nagyon helyes cselekedet volt, de a bűntudat, amit érez, az leírhatatlan. 
- Milyen választás? -kérdeztem. Reménykedtem abban, hogy nem azt fogja mondani, oda adta neki a leányomat. 
- Vagy meg hal a leányod, vagy át adnak neki téged. -felelte. Szorosan hunytam le szemeimet, éreztem, hogy a szám nagyon ki van száradva, nyelni sem tudtam. Vártam, hogy folytassa. Rá emeltem a tekintetemet. - Beren elvitt téged, Dol Guldurba, ahol ki használva gyengeséged az elmédbe hatolt, hogy át állj a gonosz oldalra. A moriquendek oldalára akart állítani, ők nagyon sötét tündék, sosem ismerték vagy látták igazán a fényt. Van valami közös bennük, csak azt nem tudom, mi az. A tested tele volt különféle kínzások nyomaival, már az is csoda, hogy felébredtél, és ennek nagyon örülök! -mondta, könnyei végig folytak az arcán. 
- Meg akarom ölni! -mondtam. 
- Amint erődet vissza nyered, és újfent képes vagy varázsolni, kardot forgatni, én magam viszlek el hozzá -felelte némi indulattal hangjában. - Vissza foglaljuk Bakacsinerdőt. 
- Ezt hogy érted?! -kérdeztem ijedten. 
- Thranduil annyira magába temetkezett, hogy gyerekei és népe életét védje, átadta neki a palotáját, de nem hagyták el, tele van orkokkal, kik nem tudnak a tündékhez érni, hála neked. -mondta.
- Milyen hála?! Bajba sodortam őket azzal, hogy oda mentem! -mondtam. 
- De adtál Thranduilnak egy gyűrűt! Ez által tudja védeni népe életét! -mondta. - Hogy kerültek hozzád a gyűrűk? -kérdezte. 
- Elrond adta nekem, mondván, apánk így látta jónak halála előtt. -feleltem.
- Értem. -felelte.

Sikerült erőmet vissza nyernem, csupán egy napba telt teljesen vissza szoknom minden harci fegyverhez, mit jól ismertem, varázs erőm hatalmasabb lett, mint volt, mi gyanítom gyermekem születése erősített meg. Figyeltem a már így is sötétségbe burkolt erdőt, mi köztem és otthonom között helyezkedett el. Furcsa érzés lett úrrá rajtam. 
- Mi a baj? -kérdezte Daeron, ahogy mellém lépett, lassan rá néztem. 
- I amar Prestar aen, Han mathon ne nen, Han mathon ne chae, A han noston ned gwilith. ( Más lett a világ, érzem a vízben, érzem a földben, érzem a levegőben) -feleltem halkan. 
- Nae! (sajnos) -suttogta, csendben néztük az erdőt, végül pedig ő szólalt meg hamarabb.
- Készen állsz? -kérdezte Daeron, lassan néztem rá. 
- Hol megyünk be? -kérdeztem. Fejt oldalra billentette, majd gonoszan elmosolyodott. 
- Ott, ahol kiengedik a hordókat, az orkok, akik Beren szolgálatában állnak, nem bírják a tündék által erősített fényt, egyszóval nem is őrzik azt. Az erődet pedig ha használnád bent, örülnék neki. -felelte. 
- Rendben, menjünk. -mondtam. Sebes léptekkel haladtunk az erdő felé, majd fel másztunk a fákra, a távolságot a palota folyójához felé a fákon tettük meg, hogy ne vegyenek minket észre és gond nélkül el jussunk odáig. 
Késő délután értük el a folyót, majd kis kaput, amin keresztül le engedik a hordókat és küldik vissza Esgarothba. Lassan és hangtalanul ereszkedtünk le a vízbe, majd be úsztunk a kapu alá. Fel néztem, majd Daeronra emeltem tekintetem.
- Nagyon magasan van. -mondtam. Rám nézett, majd közelebb jött. 
- Mássz fel a hátamon, és állj a vállaimra! -mondta. Meg fordult, én pedig felmásztam rá, majd a vállaira állva sikerült nagyon közel kerülnöm a kapuhoz. Elmosolyodtam, majd lassan löktem meg az egyik felét, szép lassan emelkedett fel. 
- Ugranál egyet? -kérdeztem. Meg fogta a bokámat, majd lejjebb hajolt és ugrott egyet, ennek köszönhetően fel húztam magam. Sok rémült tekintettel találtam szemben magam, majd ahogy felismertek, mind meglepődtek. 
- Úrnőm! -jött oda hozzám Elros. - Életben vagy! -mondta. 
- Igen élek, kérlek segíts felhúzni fivéremet! -mondtam és vissza fordultam, majd le hasaltam és kezemet nyújtottam Daeron felé. Elros segített őt felhúzni. Elrosra emelte tekintetét. 
- Mondtam neked, hogy él! -felelte vigyorogva. 
- Hol vannak? -kérdeztem Elrost. 
- Máshol tartja őket, nem tudom, merre. Csak annyit tudok, hogy Beren kénye kedvére idegesíti a királyt, Legolas úrfi meg is akarta ölni. -felelte. 
- Majd meg ölöm én. Hol az a nyavalyás? -kérdeztem mérgesen. 

Rég volt rész, amit sajnálok! Remélem, hogy azért ez is tetszeni fog! Jó olvasást, puszi nektek!