Bakacsinerdei Király Szerelme

2. kötet 16. fejezet: Szóbeszédek

Az eskü letétele után mindenki asztalhoz ült, miután kifejezték örömüket a királynak és a királynénak. Elros felém sietett egy kisebb díszdobozzal, mit át is nyújtott. El vettem tőle és Morwenhez mentem, ki örömmel teli mosollyal nézett rám.
- Szeretnénk mi is gratulálni, örülünk, hogy végre egybekötöttétek az életeteket. -feleltem mosolyogva, majd felé nyújtottam a kis dobozt. - Nálunk szokás, hogy az új királynét ajándékkal köszöntsük, ezzel tiszteletünket téve neki. -mondtam. Meglepetten nézett rám, míg Thengel mosolyogva nézte feleségét. Morwen el vette a dobozt, majd ki nyitotta, meglepetten nézett rám.
- Úrnőm, ezt nem fogadhatom el! -nyújtotta vissza.
- De, elfogadhatod, remélem, hogy örömmel fogod majd viselni. -feleltem mosolyogva.
Thranduil végig nézett az embereken, voltak már páran, akik élvezték, hogy a király ünnepel és ennek látszata is volt.
Vacsora után a király táncra kérte a feleségét, mosolyogva figyeltem őket. Morwen nagyon boldognak látszott, akár csak Thengel. Thranduil lassan fel állt, majd felém nyújtotta a kezét. Mosolyogva csúsztattam a kezemet az övébe és fel álltam. Oda sétáltunk hozzájuk, Thranduil meg hajolt előttem, majd kezét a derekamra helyezte. Meg kellett emelnem a ruhámat, ami elég hosszú volt. Mosolyogva néztem végig a szemeibe, amíg táncoltunk. Eszembe juttatta a napot, amikor hozzá mentem feleségül, a legszebb nap volt az életemben.
- Emlékszem a miénkre. -suttogta, közelebb vont magához.
- Nekem is eszembe jutott. -suttogtam és fel néztem rá.
- Gyönyörű voltál abban a ruhában! -suttogta.
- Ez nem igaz! -feleltem.
- De igen, igaz! -mondta, majd mindkét kezével meg fogta a csípőmet és a magasba emelt, fordult velem egyet és le tett. Hírtelen kicsapódott a terem ajtaja, egy rémült és egyben össze zavarodott őr rohant be. Minden tekintet rá szegeződött, Thranduil egy kezével teljesen át fogta a derekamat és magához vont.
- Mi történt? -kérdezte.
- Egy tünde van itt.  A királynőt keresi. -felelte lihegve. Mind a királynéra néztünk. - Nem, nem őt! -vissza néztem az őrre, ki egyenesen a szemeimbe nézett. - Téged keres. -felelte. 
- Nem mondta a nevét? -kérdeztem. 
- Elladan. -mondta. Meg emeltem a ruhámat és sebesen hagytam el a termet. Ki nyitották előttem a csarnok ajtajait. Elladan meg viselten ült a lépcsőn. Le térdeltem hozzá.
- Mi történt veled? -kérdeztem aggodalmasan. Fáradtan nézett rám. 
- Esküszöm, hogy nem a képzeletem játszott velem! -kezdte. Értetlenül tekintettem rá. - De az árnyak hamarosan alakot öltenek, ránk támadtak, fogalmam sincs, merre van Elrohir. Segítened kell, tudom, hogy rosszkor zavarlak meg, de csak te tudsz segíteni! -suttogta. 
- Segítek! -suttogtam. Lassan le húztam a sebről a ruháját, mire fel nyögött. 
- Mennyire mély? -guggolt le mellénk Thranduil, hogy szemügyre vegye a sebet. 
- Felületi. -feleltem. 
Thranduil elvégezte rajta a gyógyítást, én addig át öltöztem teljesen feketébe, majd el hagytam a szobát.
- Balszerencsés egy menyegzőn ilyen híreket kapni. -sutyorogtak az őrök. - Mondtam, hogy bajt hoznak a tündék a fejünkre. -morogta. Meg álltam és néztem rájuk. 
- Balszerencsés? -kérdeztem, mire döbbenten néztek rám. - Meg látjuk, hogy a király mit szól ehhez. -mondtam és elmentem előttük egyenesen a csarnok felé. 
- Felség, kérlek, mi nem úgy gondoltuk! -rohant utánam és elkapta a kezemet, mire a kezén meg jelent egy kard. Rémülten nézett fel Thranduilra. 
- Hiányolnád a kezed, nem igaz? -kérdezte mogorván. Egyből el engedte a kezemet. Folytattam az utamat az udvarra, ahol Morwan és Thengel vártak rám. Elladan fel ült egy lóra, lassan Thranduil felé fordultam, ki homlokát az enyémnek döntötte. 
- Remélem mihamarabb találkozunk! -suttogta fájdalmasan. 
- Így lesz, ígérem! -suttogtam és meg csókoltam őt. Viszonozta a csókot, majd miután gyermekeinktől is elbúcsúztam, fel ültem lovam hátára. 
- Egyébként, nem tudom, mit akart jelenteni a meghívásod, de az embereid balszerencsének tartanak minket! -intéztem szavaimat Thengel felé. - Remélem, hogy azért elgondolkodsz majd a dolgokon, hogy vajon miért is mondták ezt! -feleltem gúnyosan, majd vágtára ösztönözve a lovamat, elhagytuk Edorast. 
Késő éjszaka álltunk meg Fangorn erdejénél, melyből hallatszott a fák mély beszélgetése melyet sem ember, sem tünde nem értett. Ez volt az ő saját nyelvük. A hideg is kirázott, ahogy hallgattam őket. 
- Elrohir itt volt utoljára, itt a nyoma! -mondta és leguggolt, majd lassan az erdő felé emelte tekintetét. 
- Be ment. -állapítottam meg.
- Be, de nem tudom, mi vette őt erre rá. -suttogta.
- Gondolom a Nazgulok. -feleltem, majd el indultam én is be az erdőbe. Elladan halkan lépdelt mögöttem, nem kapaszkodhattunk fel a fákra, hiszen ők élnek és le is rázhatnak magukról, vagy akár könnyű szerrel el is taposhatnának minket, ahogy a kedvük tartja. 
- Szerinted követték? -hátra néztem rá, épp próbált nyomokat olvasni. 
- Reménykedj, hogy nem! -mondtam össze húzott szemekkel. A fák felmordultak, óvatosan léptem át a fák gyökerét, majd ahogy fel néztem, megláttam Elrohirt. Sebesen mentem oda és le térdeltem mellé. Gyengéden a hátára fektettem, az arca tele volt karcolásokkal, a vállán egy szúrt seb volt. 
- Elrohir! -ráztam meg gyengéden. Nyöszörögni kezdett, úszott a verejtékben.
- Vigyük! -ért mellém Elladan, fel szedtük a földről Elrohirt. Be bújtam a keze alá, lassan indultunk meg vele kifelé. Nagyon rossz érzésem lett, meg álltam, éreztem a gonoszt. 
- Itt vannak. -suttogtam. Elrohirt le támasztottuk az egyik fának, majd kardot elő véve vártunk rájuk. 
- Mit kerestek ti a mi erdőnkben?! -lassan néztem fel a fára, majd térdet hajtva le tettem a kardomat. 
- Egy rokonom megsérült, menekült a gonosz elől. -feleltem. Morgást hallatott, majd elém lépett, a szívem hevesen vert. 
- Nem tűntök olyannak, mint akik ártanának nekünk. -állapította meg.
- Mert nem is tennénk! -feleltem és lassan fel álltam. Továbbra is nézett rám, lassan lépett oda Elrohirhoz, le guggolt hozzá és szemügyre vette a sebet a testén, lassan fel állt, felém fordult. El tettem a kardomat.
- Hamariberkenye vagyok. -mutatkozott be. - Más néven
- Bregalad. -vágtam közbe, teljesen meglepődve nézett rám. 
- Örülök, hogy ismered a nevemet, bár a tiédet még mindig nem tudom. -szólt kedvesen, majd fel emelte Elrohirt, ki a fájdalmaktól fel nyögött. 
- Arvael vagyok. -feleltem. 
- A kis mogorva tünde király felesége, aki a Nagy Zöld Erdőt foglalta el. -felelte. 
- Igen. -helyeseltem. 
- Gyertek velem, az Entek vize meg gyógyítja a sebet rajta. -felelte és el indult, mi pedig követtük őt. Ki értünk egy nagy és fényes tisztásra, le tette Elrohirt, majd vizet locsolt rá a sebre. Elladannal össze néztünk, nem értettük, miért segít nekünk. 
- Emlékszem a mesékre a tündékről. -vissza néztem rá. 
- Mesékre? -kérdeztem. 
- Ó, igen! Ők énekeltek nekünk, általuk értjük meg a közös nyelvet, sokat törődtek velünk, amikor a világ még csak világ volt, nem akarta sem jó sem pedig gonosz uralni. -felelte, fel egyenesedett és felénk fordult. 
- LEgszebb idők lehettek. -feleltem mosolyogva. 
- Azok voltak. -értett egyet. - De ti, miféle gonosz elől menekültök? -kérdezte. 
- A fekete lovasok elől. -felelte Elladan. 
- A mágus szolgái? -kérdezte. 
- A fekete mágusé. -mondta Elladan. Le ültem az egyik gyökérre. 
- Hallottam róla, az orkjai túl messzire merészkedtek, egyet sem hagytunk életben. -felelte. 
- Ezért hálásak vagyunk, bár kíváncsi lennék, te kinek az oldalán állsz? -Elladanra néztem össze húzott szemekkel. 
- Oldal?! -hördült fel mérgesen. - Én nem állok senki oldalán, mert az én oldalamon sem áll senki! -felelte fel bőszülve. Fel álltam és fel nyújtottam a kezemet. 
- Elnézésedet kérem, amiért unokafivérem ennyire tapintatlanul bánt veled! -mondtam, mire hamiskás mosoly jelent az arcán, már  ha mosoly volt az egyáltalán. 
- Nem haragszom. -felelte. Elrohir lassan felült. Elladan oda sietett mellé. 
- Jól vagy? -kérdezte. 
- Jól, azt hiszem. -felelte, majd fel nézett Hamariberkenyére, majd rám. 
- Arvael! -pattant fel és magához ölelt. 
- Örülök, hogy nem haltál meg! -suttogtam, miközben viszonoztam az ölelését.
Meg köszöntük Hamariberkenye segítségét, majd el hagytuk Fangorn erdejét.
- Mi az úti célunk? -kérdeztem, fel váltva néztem rájuk.
- Angmar, velünk jössz? -kérdezte Elladan.
- Még szép, ha már elrángattatok egy menyegzőről. -feleltem. Vigyorogva néztek rám, miközben a csuklyáikat fejükre húzták. Követtem a példájukat, majd elindultunk az egyik úton, mely Tóvársohoz és a Magányos hegyhez vezetett. 

Mae Govannen, Mellon! Új rész, jó olvasást!