Bakacsinerdei Király Szerelme

2. kötet 19. fejezet: Támadások

Thranduillal az akaratunk ellenére szét váltunk terülteket védeni, Legolas és Berenur velem voltak, akár csak Rohan királya és lovasai is. Sauron serege nem akart fogyatkozni, már második napja. 
- Honnan jönnek még? -Thengelre néztem. 
- Fogalmam sincs. -felelte Legolas. Sokkal jobban éreztem a kimerültséget, mint máskor. Próbáltam tartani magam, ami már nagyon nehezen sikerült. 
- Anyám! -kapta el a kezemet, majd elém állt. - Mi a baj? -kérdezte. 
- Kimerültem. -suttogtam, nem akartam hazudni neki. - Ez a folytonos támadás ki merít. -feleltem. Berenur mellénk lépett. 
- Ideje mind a kettőtöknek enni valamit, hogy erőtöket vissza nyerjétek! -felelte. 
- Állítottak fel egy sátrat! -szólt Thengel és aggodalmasan nézett rám. Bólintottam, Legolas velem tartott, mind ott voltunk bent a sátorban és elfogyasztottuk az ételt, majd a térkép fölött ülve próbáltunk rá jönni, hogy honnan jönnek még ennyien. 
- Nem lehet, hogy valami elkerülte a figyelmünket? -kérdezte Legolas. 
- Mire gondolsz? -kérdezte Berenur. 
- Nem szabad el feledkeznünk Gundabadról, legutóbb ott ürítették ki a termeiket. Meg lehet, hogy újból készülnek valamire. -felelte. 
- Van benne valami. -feleltem, majd a térkép fölé hajoltam. - Ügyelnünk kell arra is, hogy bár Angmart senki sem figyeli, lehet, hogy innen is érheti támadás akár a Magányos Hegyet, akár csak Bard népét is. -feleltem. 
- A Magányos H.egy törpjei nem jelentettek semmit? -kérdezte Thengel. 
- Tekintve, hogy nem vagyunk jóban velük, így nem. -felelte Legolas ellenségesen.
- Mi történt, ami ezt váltotta ki? -kérdeztem Thengel. 
- Az történt, hogy az a féreg igényt tartott a királynőre, amihez semmi joga nincs! -mondta Berenur. Thengel rám nézett meglepetten. 
- Így érthető. -felelte. - Nos, van még valami, ami miatt félnünk kellene? -kérdezte. 
- Szerintem nem. -feleltem. - Viszont, a hegyi emberekkel mit tudunk kezdeni? -kérdeztem és rájuk néztem. 
- Már mint? -kérdezte Thengel. - Mi történt? -kérdezte. 
- A pókok, amik az erdőben vannak, java részüket elfogyasztotta. -felelte Legolas.
- Mikor merészkedtek le? -kérdezte. 
- Senki sem tudja. -felelte Berenur. - Akár hányszor járőröztem az egyik csapatommal, vagy nem volt nyomuk, vagy már csak a testük maradt meg. -felelte. 
- Két tünde érkezik! -jelent meg az egyik őr. Legolasra néztem, majd el hagytam a sátrat. Elladan és Elrohir álltak a tábor előtt. 
- Híreink vannak! -mondta Elladan, a sátor felé intettem. Meg indultam felém, majd két oldalról belém karoltak. 
- Minden rendben? -kérdeztem. 
- Érjünk a sátrohoz és megbeszéljük. -felelték egyszerre.
Ahogy oda értünk, Legolas örömmel fogadta őket.
- Mi híreitek vannak? -kérdezte Legolas. 
- Nos, gondolom itt mindenki ismeri a mágusokat. Van egy, ki miatt eléggé elkezdtünk aggódni. -felelte Elrohir. 
- Melyik miatt? -kérdeztem óvatosan, hiszen most kicsit megrémítettek ezzel. Tekintve, hogy az egyik mágus az erdőnkben él. 
- Saruman. -felelte Elladan. 
- De hiszen ő volt az első, kit ide küldtek, hogy meg fékezze Sauron hatalmát. -szólaltam meg, hangomból kivehető volt a döbbenet. 
- Igen, bölcsnek hitték, de mi van, ha még sem az? Mi van, ha meg akar mindenkit téveszteni? Ő ment Sauron után, mikor Galadriel úrnő kiűzte, mondván, hogy gondoskodik arról, hogy ne kapjon erőre, de lehet, épp az ellenkezőjét segítette?! -kérdezte Elrohir, volt benne valami, bár nem nagyon akartam hinni az elméletének, hiszen badarság az, mit állít. 
- Nem tudod meg, ha nem jársz utána. -felelte Elladan. 
- Mi van azzal a másik két mágussal? -kérdeztem. 
- Bizonyára keletre mentek, ahonnan senki sem látta őket vissza térni, meg lehet, hogy nem is élnek már. -felelte Elladan.
- És Gandalf? -kérdeztem félve, Legolas nagy szemeket meresztve nézett rám. 
- Gandalf nem állna át Sauron oldalára, tekintve, hogy nála van egy Gyűrű a háromból. Vigyáz rá, ha nem így lenne, a Gyűrűt át adta volna és segítette volna az ellenséget a Magányos Hegynél! -felelte Elrohir. 
- Itt vannak! -üvöltötte az egyik harcos. Elkaptam a kardomat, majd a többiek után mentem. A hegyi emberek fáklyákkal a kezükben közeledtek a táborhoz. 
- Ideje varázsolnunk, nem? -nézett rám Elladan. El tettem a kardomat, majd felé nyújtottam a kezemet. 
- Igen, éppen itt az ideje! -feleltem egyetértően.
A varázslat fényben tört ki, majd a hegyi emberek felé indult meg, hátra lökte őket, nem tudtak felénk jönni. Mind menekülőre fogták, lassan engedtem el kezüket.
- Vajon ez meddig fogja őket vissza tartani? -kérdeztem. 
- Reméljük, hogy sokáig. -felelte Elladan, hangjában kétségekkel. 
Meglepően nyugodalmasan telt az éjszaka, Legolas-al és az ikrekkel voltam a sátorban, az álom messziről került el. Hiába próbálkoztam vele, nem sikerült, lassan fel ültem és elhagytam a sátrat. 
- Úrnőm, aludnod kellene! -szólalt meg Berenur, ahogy meg pillantott. 
- Tudom, de nem megy. -suttogtam. - Kaptál levelet a palotából? -kérdeztem. Bólintott. 
- Minden rendben van, nálunk nem ismétlődik úgy a támadás mint itt. -felelte sóhajtva és meg dörzsölte a szemét, már nagyon fáradt lehetett. 
- Menj, aludj, itt maradok! -mondtam. Nagy szemeket meresztve nézett rám. 
- De úrnőm...
- Ez parancs! -mondtam ellenmondást nem tűrő hangon. Nézett rám egy ideig, majd arca ellágyult és bólintott. Egyedül maradtam a tűznél, lassan dobtam rá még néhány fát, végül kardommal a kezemben elkezdtem körbe járni a tábort. A katonák őrködtek, és lassacskán váltották is egymást, az éjszaka hűvöse érezhető volt a köpenyemen keresztül. Jobban magam köré tekertem, végig néztem az embereken. Néhányan a tűz körül aludtak, nem értettem az okát, de nem is kérdeztem meg. A tündék érkezésemre felkapták a fejüket és fel is álltak. 
- Úrnőm, mit tehetünk érted? -kérdezte az egyikőjük, kinek nevét nem tudtam. 
- Nem esett az utolsó harcnál senkinek semmi baja? -kérdeztem. Meglepetten nézett szemeimbe. 
- Nem, úrnőm! Karcolásokkal megúsztuk, és veszteségünk sincs. -felelte. Aprót bólintottam, aggasztott, hogy még nem is láttam őket az óta, hogy vége lett a harcnak. Jobbnak érzem, hogy tudom, mi van a harcosaimmal, meg nyugtat a tudat, hogy egyiknek sem esett baja. 
- Éhesek nem vagytok? Van elég vizetek? -kérdeztem, az arcán a döbbenet ismét árnyékot vetett. 
- Nem, úrnőm, mi jól meg vagyunk, köszönjük! -hajtott fejet. 
- Ha nem így lenne, szóljatok, rendben? -néztem a szemeibe. 
- Rendben, felség! -felelte.
Vissza sétáltam a sátorhoz, de mielőtt be mentem volna, a tekintetem meg akadt a hegyen, ahonnan hatalmas zöld fények villantak fel. Nagy szemeket meresztve néztem a fényt.
- Ébresztő, ezt látnotok kell! -szóltam be. Mind a hárman álmos tekintettel néztek rám. Ott hagytam őket, majd Thengel parancsnokához léptem. 
- Szólj a királyodnak, hogy azonnal jöjjön ide! -mondtam, sebes léptekkel indult meg a királya felé.
- Mi a baj? -kérdezte Thengel, a fények felé mutattam, ami nem jelentett jót. 
- Az nem lehet. -suttogta Elladan. 
- Fel kell készülnünk a legrosszabbra, mert ami volt, az semmi, mint amit Sauron majd ránk fog zúdítani. -suttogtam, meg szorítottam Legolas kezét. 
- Hírnököket, kémeket kell szét küldenünk! -mondta Elrohir, ahogy rá néztem. 
- Meg kell tudnunk, mi hír van Minas Tirith-nél! Ők vannak a legközelebb Mordorhoz. -feleltem.
Pirkadatkor Elladan és Elrohir el hagyták a tábort, míg mi Thengellel tartottunk, aki vendégül lát minket, hogy erőnket vissza nyerve tudjunk haza indulni. Üzent Thranduilnak is, aki szerintem egyből utánunk fog jönni, tekintve, hogy a palota körüli részeket biztonságossá tették. 
Féltem, hogy mi lesz még az úton, hiszen sosem lehet tudni, kik támadnak ránk. A falusiak kíváncsian néztek végig rajtunk, ahogy a királyuk után lovagoltunk be, még nem kezdődött el az élet, javában aludtak és semmit sem sejtettek még a rájuk leső gonoszról.

Mae Govannen, Mellon! Újabb rész kárpótlásképpen. Jó olvasást!