Bakacsinerdei Király Szerelme

20 Az én királyságom

Hangtalanul hagytam el a pincét, nyomomban a fivéremmel. Minden egyes ork, akik mögé lopóztunk, hangtalanul vágtuk el a torkát és szép lassan fektettük le, ne hogy zajt csapjon és ezzel felhívjuk magunkra a figyelmét a többi orknak, kik a palotában vannak. Felnéztem a cellák felé, ahol épp három, nagyobb darab kobold állt, kik azon nevettek, hogy le tudták győzni a tündéket.
- A legjobb, ami tetszik, hogy a királynő halott, pont úgy hagyta itt a királyt, mint az előző királyné! -mondta, mire a másik kettő felnevetett.
- Nem tud sokáig bezárkózva maradni, előbb utóbb úgy is áttörjük a hátsó szárny hatalmas ajtajait. Már alig várom, hogy megízleljem a csecsemő vérét és húsát! -mondta szinte ábrándozva. Elöntött a méreg, testem mérgemben felforrt. Megindultam feléjük, mire fivérem elkapta a kezem.
- Ne így! Varázsolj, nem szeretik a fényt! -suttogta a fülembe. Le néztem a gyűrűmre, majd vissza rájuk. Felemeltem a kezemet, melyen a gyűrű fényleni kezdett és elárasztotta a cella sort. Ekkor lépett Daeron és megölte a őket, hangtalanul. A cella sorhoz mentem és megláttam a harcosokat, kik döbbenten néztek rám.
- Hol vannak a kulcsok? -kérdeztem.
- Eldobták, mindet. -felelte az őr. - Itt akartak minket egészen addig tartani, míg éhen nem halunk. -suttogta. Daeronra néztem.
- Van valami ötlet, hogy hogyan tudjuk ki hozni őket innen? -kérdeztem. Sebesen jött a cella ajtajához, majd rá tette kezét és elkezdte rángatni. Végig nézett rajta.
- Ezek nem olyanok, mint a mieink, ezt le tudod emeleni a helyéről, csak ahhoz tudnod kell, hogyan helyezkedik el a zár, egészen a fal menténél. -mondta, miközben végig simította a tekintetével pedig végig követte kezének mozdulatát.
- Ezek bele vannak öntve a résbe, mely a fal mentén húzódik. -mondta az őr. Daeron rá nézett.
- Akkor kellenek a kulcsok, mond, merre hajították? -kérdezte. Le mutatott a vízesésére, amely egy kisebb tóban végződött. A lépcső szélére álltam, kezeimet szintén kinyújtva, lehunyt szemmel. Ahogy a vizet irányítottam, a kulcsok is elő kerültek vele együtt. Lassan nyitottam ki a kezemet, majd ki vettem a vízsugárból a kulcsokat, majd meg fordultam. Míg Daeron büszke mosollyal nézett, a harcosaink mind le voltak döbbenve.
- Mi az, hogy nem leltétek nyomát sem Arvaelnek sem pedig Daeronnak Averneinben? -kérdezte kiabálva Beren.
- Úgy, hogy senki sem látta ott őket. -felelte az ork.
- Szóval, meg lehet, hogy Arvael meghalt, amit meg is értek. -mondta elgondolkodva. Daeronra néztem, iszonyatosan elkapott a düh, meg akartam kínozni, had érezze milyen, ha mindenért megfizet. Elindultam fel, Daeron léptei közvetlenül mögöttem hallatszottak. El fogom kapni, meg fogom kínozni, csak azért, hogy könyörögjön a halálért. Csuklyámat felhúztam, arcomat félig el is takartam, csupán a szemem látszódott. Beren a trón előtt állt, ideges volt, néhány méterrel odébb megpillantottam Thranduilt. Arca meg viselt volt, de tartotta magát, nem adta meg Berennek azt az örömet, hogy szenvedni lássa.
- Hol van Arvael? -kérdezte Beren. Pár méterre tőled, hogy végre le vadásszon és vissza foglalja azt, ami nem a tiéd! Csúnyán néztem, ahogy idegesen Thranduil felé lép.
- Ezt neked kellene tudnod. -felelte higgadtan. Elnéztem oldalra, pont volt annyi hely, hogy a háta mögé tudjak osonni.
- Ketten csináljuk! -szólalt meg Daeron nagyon halkan. Bólintottam. - Te szépen előre mész, hogy lássák, van itt valaki, de arcod ne fedd fel! -parancsolta.
- Vigyétek vissza! -parancsolta, Thranduilt el vezették, kezei meg voltak kötözve, nem ellenkezett és ezt nagyon fájt látni.
Vártam, hogy jelezzen, majd szép lassan indultam a trón felé. Elő vettem kardomat, majd hegyével koppantottam lépés közben a padlón, mi visszhangot vert az egész palotában. .
- Ki vagy és hogy jutottál be ide?! -kérdezte idegesen, mintha félne. Vállat vontam, nem állt szándékomban megszólalni.
- Ne szórakozz, különben megjárod! Gyerünk, válaszolj! -üvöltötte. Fejemet oldalra billentettem, felemeltem a kardomat és lassan húztam végig az élén a kezemet. Egyenesen bele néztem a szemeibe, annyira vágytam arra, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljak vele.
- Öljétek meg! -üvöltött Beren. Abban a pillanatban, ahogy üvöltött, koboldok hada szaladt felém. Elmosolyodtam a maszk alatt, felemeltem a kardomat, majd gyűrűm erejét átadva neki fényleni kezdett, majd víz borította be. Tettem vele egy mozdulatot, majd az összes koboldot elmosta a víz. Beren arcán rémület futott végig, elindultam felé, majd lesújtottam rá. Beren nem hagyta magát, de arról megfeledkezett, hogy én tele vagyok energiával, míg ő nem, hiszen látszott rajta, hogy a keresésemmel foglalkozott és semmit sem aludt. Végig támadtam rá. Próbáltam ki fárasztani, mi sikerült és el is tudtam kapni, kardomat torkához szegesztem, ha
Ahogy Berent elkaptuk és kiűztük az orkokat a koboldokkal együtt, egyből a hátsó szárny felé vettem az irányt, majd ahogy az ajtóhoz értem, meg is álltam. Daeronra néztem, bátorítóan rám mosolygott. Be nyitottam, Thranduil egyből az ajtóra kapta a fejét. Könnyek gyűltek szemeimbe, amikor meglátott. Legolas a kezében tartotta a húgát, könnyei eláztatták az arcát. Oda mentem hozzá, mire felém nyújtotta a picit. Át adtam az egyik tündének és szorosan öleltem magamhoz Legolast.
- Annyira sajnálom! -suttogta, megrázkódott a karjaim közt. 
- Semmi baj, fiam! Örülök, hogy így cselekedtél! Megmentetted Őt! -suttogtam. Legolas a szemeimbe nézet, rá mosolyogtam. Thranduilra néztem, aki mozdulatlanul állt és minket nézett. Oda mentem hozzá, egyből karjai közé zárt. 
- Élsz! -suttogta, nem engedett el egy pillanatra sem. 
- Igen, és itt vagyok! -suttogtam, oda bújtam a mellkasához. Úgy ölelt, mintha bármelyik pillanatban köddé válnék, mi be vallom, jól esett.
- Lásd őt. -suttogta, majd épp annyira tolt el, hogy az arcomra nézzen. Halványan elmsolyodtam, majd a tündére néztem, ki gyermekemet tartotta kezei között. Félve vettem át tőle, hiszen annyira apró volt, hogy attól féltem, ártok neki. 
- Ne félj, nem lesz baj! -suttogta Thranduil, ahogy mögém lépett, és ő nézte a kis csodánkat. A szemei kék szinűek voltak, némi lila árnyalattal, hiszen Thranduil szemei lila szinűek és a kicsi ezt némileg örökölte tőle, aminek én nagyon örültem. Haja szintén az apjáé volt, min muszáj volt elmosolyodnom, de ahogy az arcát néztem, magamat láttam benne. Legolas is mellém lépett, lassan néztem rá.
- Örülök, hogy családunk végre teljes azzal, hogy itt vagy. -suttogta. 
- Ennek én is örülök. -suttogtam, majd Thranduilra néztem. - Elnevezted? -kérdeztem, mire megingatta a fejét. 
- Nem, vártam rád. -suttogta, le néztem a kicsire, aki épp ásított. - Jut eszembe, nem nagyon evett, anya tejre van szüksége, jobb lenne, ha megetetnéd. -mondta Thranduil. 
- Rendben, menjünk fel. -feleltem. 
- Beren hol van? Biztonságos egyáltalán a palota? -kérdezte Legolas. 
- Ennél biztonságosabb nem is lehetne. -feleltem.

Mae Govannen, Mellon!

Új rész, kicsit későn, remélem tetszeni fog!