Bakacsinerdei Király Szerelme

2. kötet 13. fejezet: Sötétség

Reszketve ültem fel az ágyban, a testem izzott, még mindig éreztem azokat az égető csapásokat. Ki másztam az ágyból, majd az asztalhoz mentem, a poharat sikeresen le is vertem az asztalról. 
- Arvael! -jött hozzám Thranduil. - Mi a baj? -kérdezte aggodalmasan. 
- Én... csak...-nagyot nyeltem és néztem rá. 
- Arvael, ülj le! -húzta oda a széket. Lassan ültem le rá, még mindig ziháltam, nagyon melegem volt. - Mi a baj, kedvesem? -kérdezte és lassan guggolt le elém, meg fogta a kezemet. 
- Rosszat álmodtam. -suttogtam. Thranduil fel állt, fogta a másik poharat és öntött bele vizet. 
- Idd meg! -adta a kezembe, sebesen meg ittam. - Akarsz beszélni róla? -kérdezte kedvesen, bátorítóan meg szorította a kezemet, miután elvette tőlem a poharat. Híriel sikolya hallatszott a folyosóról. Thranduil sebesen indult meg az ajtó felé, majd fel tépte azt. Utána mentem, őrök álltak Híriel szobájánál, valakit épp kiráncigáltak. Legolas is meg jelent a lépcsőnél. Híriel sírva szaladt az apja karjai közé, aki szorosan át ölelte. 
- Életem, mi történt?! -kérdezte aggodalmasan. Meg fogtam Híriel kezét, Legolas pedig megsimította a hátát.
- Hozzám akart érni! -zokogott fel apja karjai között. Fel néztem Thranduilra, kinek tekintete elsötétült, mérhetetlen dühöt láttam a szemeiben. Le fejtette magáról Híriel kezeit, meg indult az illető felé. 
- Hogy mertél be osonni a hercegnő szobájába és hozzá érni?! -kérdezte és elkapta a torkát. Híriel bele kapaszkodott a kezembe, még mindig reszketett. Át fogtam a derekát, fejét a vállamba temette. Legolas védelmezően állt előttünk. Nem tudott megszólalni, köhögve próbálta le fejteni Thranduil kezét. de nem tudta. 
- Hozzá akartál érni a lányomhoz! -üvöltötte és a földre taszította, majd Berenur felé nyújtotta a kezét, ki egyből felé nyújtotta a kardot. Thranduil ki húzta a tartójából és le is sújtott vele. 
- Életem, semmi baj! -suttogtam Hírielnek, ki még mindig reszketett. Lassan emelte fel a fejét és hevesen kezdett bólogatni, majd Legolasra nézett. 
- Nem aludhatnék nálad? -kérdezte rekedten. 
- Dehogynem! -felelte Legolas és magához ölelte a húgát. Thranduil Hírielre nézett. 
- Nem bántott, ugye? -kérdezte atyai aggodalommal. 
- Nem, nem sikerült neki! -felelte, majd megtörölte a szemeit, melyből még mindig folytak a könnyei. 
Thranduillal az ágyon ültünk és a történteken gondolkoztunk. A testem még mindig nagyon remegett. Aggódtam Híriel miatt, és azt sem értem, hogy miért tette az őr, amit tett. Thranduil meg fogta a kezemet. Rá néztem. 
- Semmi baja nem történt, ne félj! -suttogta, hevesen kezdtem bólogatni. 
- Remélem, hogy több ilyen eset nem lesz. -reszelősen fújtam ki a levegőt. 
- Őrök vannak a folyósokon, és az ajtóink előtt, nem hagyom, hogy ez meg ismétlődjön! -mondta határozottan.
Valaki úgy kezdte el ütni az ajtót, mintha az élete függne tőle. Rémülten néztem az ajtó felé. Thranduil sebesen indult meg az ajtó felé. 
- Mi a fenéért nem tudsz halkabban kopogni?! -förmedt rá. 
- Felség, sajnálom! -mondta ziháltan. - A törpök terveznek valamit, sutyorogtak, a királynőt emlegették, elég sokszor. A másik dolog, hogy orkok tartanak a palota felé. -mondta. Thranduil rám nézett. Láttam a tanácstalanságot a szemeiben, nem tudta, mit tegyen. 
- Daeron is itt van, segít ha kéred őt. -mondtam és ki másztam az ágyból. 
- Félek itt hagyni téged és Hírielt ezek után! -indult meg felém. 
- Lehet, hogy nem tudok harcolni, de bárkit meg ölök a varázserőmnek köszönhetően. -feleltem.
Thranduil össze szedte a legjobb harcosat, a szívem hevesen vert, nagyon féltettem őt és a harcosait is. Fivérem ott ült Thranduil jobbján. El indultak ki, Thranduil hátra pillantott rám, kezét a szívére tette, majd felém nyújtotta kezét. Én is így tettem. 
A kapukhoz sétáltam, az őrök mind rám emelték tekintetüket. 
- Álljatok hátrább a kapuktól, míg védelmet emelek a palota köré. -mondtam. Mind a négyen mögém álltak. Le hunytam a szemeimet, majd fel emeltem a kezemet és elkezdtem a védőfalat lassan felépíteni, míg végül hallható volt, hogy a palota csúcsán a pajzs össze zárul.  
Híriel is fel volt fegyverkezve, kint korom sötét volt, még a hajnal sem közeledett. 
- Mi lesz most? -kérdezte halkan. 
- Meg védjük a palotát. -feleltem határozottan, majd rá néztem. 
- Olyan jó, hogy itt vagy! -suttogta és meg fogta a kezemet. Rá mosolyogtam, bár mosolyom nem volt őszinte. 
- Szeretlek, Híriel! -suttogtam és homlokon pusziltam. 
A palota fel ébredt, egyre több harcos jött a trónhoz, amin tehetetlenül ücsörögtem. 
- Úrnőm! -felkaptam a fejemet. Annis nézett rám aggodalmasan. 
- Annis. -álltam fel és lassan sétáltam le a lépcsőn és meg álltam előtte. - Mi a baj? -kérdeztem. Halványan elmosolyodott. 
- El kell látnom a vállad. -felelte mosolyogva. Teljesen meg is feledkeztem a sérülésemről, viszont nem akartam Annis-al újat húzni, így engedelmesen vele tartottam. Hamar végzett is a vállammal, lassan indultam vissza, amikor Elros elém lépett. 
- Mi a baj? -kérdeztem. 
- Beorn van itt, látni kíván téged. -mondta. 
- Kísérd a trónterembe, de ne vegyétek körbe, elég leszel csak te. -feleltem, mosolyogva bólintott. 
A trónt tanulmányoztam, fából faragták ki és lágy faragásoknak vetették alá. Gyönyörűen festett a hatalmas trón fent egy kisebb szikla darabon, melyhez lépcsőket faragtak, hogy könnyen elérhetővé váljon. 
- Arvael! -lassan fordultam meg. Beorn és Elros álttak mögöttem, őrök nélkül. 
- Üdvözöllek a palotában, Beorn. -néztem rá mosolyogva, tekintete a vállamra siklott.
- Köszönöm! A vállad jobb már? -kérdezte. 
- Gyógyulgatok, eléggé lassan. -feleltem. 
- Aggódtam miattad, nem láttalak sehol sem. -mondta és lassan jött közelebb. 
- Kedves tőled, a palotát nem hagyhatom el, néha néha még fel megy a lázam. -mondtam és magam elé intettem. Beorn mellettem lépdelt, ahogy a nyitott terasz felé sétáltunk, mely a tengerre nézett. A tündék szorgosan terítették meg az asztalt. 
- Örülök annak, hogy jól vagy. -felelte Beorn. Lassan leült én pedig vele szembe. 
- Mit ennél? -kérdeztem tőle. 
- Tudom, hogy ti nem nagyon esztek húst...-kezdte, szélesen elmosolyodtam. 
- Eszünk húst, ettől ne félj. -fel néztem Elrosra, ki bólintott és már el is ment. 
- Köszönöm. -Beorn az asztalra támaszkodott. - Mi híreid vannak? -kérdezte. 
- Fivérem tegnap érkezett, aggódik Mória miatt. -feleltem. 
- Mi van ott, ami miatt aggódik? -kérdezte. 
- Egy Balrog, még Morgoth idejéből marad itt, mélyen a földbe vájta magát. -feleltem. 
- Azt hiszi, hogy felébreszthetik? -kérdezte. 
- Amíg a törpök ott vannak, addig orkok nem teszik be oda a lábukat, legalább is én ezt remélem. -feleltem. 
Beorn kellemes társaság volt a számomra, egészen a kapuig kísértem őt, ahol láttam, hogy alakot vált és elnyeli az erőd. 
Thranduil egyedül tért vissza, Híriel és én sem értettük az okát. Oda mentem hozzá, arca rideg volt. 
- A többiek? -kérdeztem tőle. El sétált mellettem, még csak válaszra sem méltatott. Döbbenten néztem a hátát, majd utána indultam és elkaptam a kezét. 
- Thranduil, válaszolj! -szóltam finoman, mire felém fordult és fölém tornyosult. 
- Majd jönnek! -mondta, szemeiben valami sötét és meg magyarázhatatlan dolog villant. Híriel is döbbenten nézett utána, akár csak én. Valami nem volt rendben, nem hagyta volna kint egyedül a fiát, sem pedig a harcosait. Valaminek történnie kellett és ki fogom deríteni, hogy mi.

Mae Govannen, Mellon! 

Jó olvasást, Drágaszágok!