Bakacsinerdei Király Szerelme

2 kötet: 08 fejezet - Ártó hazugságok

Nagyon hányingerem volt ettől az egésztől, Thranduil ott állt mellette, de nem ért hozzá és még csak rá sem nézett, ami engem nagyon meglepett. Bíztam a szavaiban, melyek most a fejemben visszhangoztak. Híriel meg fogta a kezemet, rá néztem. Szemeiből félelem áradt, bár fogalmam sem volt, miért. Vissza néztem Thranduilra, aki lassan jött hozzánk közelebb.
- Thranduil, mi folyik itt? -kérdeztem rekedten, a hideg is kirázott.
- Állítása szerint fogságban volt. -felelte Thranduil, magához ölelt. - Nincs mitől félned! -mondta és magához szorított. Viszonoztam az ölelését, bár remegésem nem hagyott alább.
- Mi lesz vele? -kérdeztem halkan.
- Vissza megy a szülővárosába. -felelte Thranduil.
- Thranduil, ő ki? -kérdezte Maethoron, hangjával valami nem stimmelt, viszont nem tudtam megmondani az okát.
- Ő Arvael, Avernein hercegnője, Bakacsinerdő Királynője. -mondta Thranduil, majd lassan mellém lépett.
- Bakacsin....Királynője? -kérdezte szaggatott levegővétellel.
- Igen. -felelte Thranduil.
- Ugye tudod, hogy én élek és a ti házasságotok így érvényét veszti? -kérdezte féltékenyen. Szorosan lehunytam a szememet, hiszen igaza volt. - Ki az a lány? -mutatott Hírielre, ki még mindig a karomba kapaszkodott kétségbeesetten.
- A lányom, Híriel. -mondta Thranduil.
- Atyám végre vissza....tértél. -Legolas az úgy nézett a szülőanyjára, mintha valami kísértetet látna.
- Legolas...-suttogta Maethoron, könnyei eláztatták az arcát. - Hogy megnőttél! -mondta és oda ment, hogy átölelje. Legolas dermedten állt, míg az anyja ölelte. Thranduil oda ment hozzájuk. Egyben volt a családjuk, a király a királynő és a herceg. Nem bírtam ezt tovább nézni, Híriellel felmentünk a palota nyitott erkélyére.
- Most mi lesz velünk? -kérdezte Híriel. Lassan rá néztem, két kezem közé fogtam anygali arcát.
- Ha én nem is maradhatok itt, neked itt kell, hercegnő vagy, a király mellett a helyed! -mondtam.
- Nem, nem maradok itt nélküled! -mondta kétségbe esetten, sírva temette a vállamba az arcát. - Anya nem mehetsz el, te vagy a királynő, apa a férjed! -mondta és egyre jobban sírt.
- Nem lesz semmi baj, életem! Bármikor találkozhatunk! Hallod? -kérdeztem halkan, könnyeim folytak az arcomon, de nem omolhattam össze most nem.
- Nem, anya! Neked itt a helyed, neked ez az otthonod! -mondta zokogva.
- Sss! -szorítottam magamhoz. Nyílt az ajtó, mire oda kaptam a fejem. Annis és férje, Berenur jöttek be.
- Úrnőm! -indult meg felém Annis.
- Mond. -szóltam rekedten.
- A király téged keres. -mondta félve. Nagyot nyeltem és bólintottam.
- Hírielt ne engedjétek le, kérlek! -mondtam és egyenesen Berenur szemeibe néztem, aki bólintott és lassan közelebb jött ő is.
- Anya, ne menj le! -mondta Híriel.
- Nem lesz semmi baj! -suttogtam, majd ki bontakoztam az öleléséből és az ajtó fel indultam.
- Anya! -szólt Híriel.
Le mentem a lépcsőkön, az egész palota fent volt, bizonyára mindenki kíváncsi volt az eseményekre.
- Pofátlanul viseli még mindig a koronát, mi nem az övé. -meg álltam és hozzá vágtam a szolgáló leányhoz, aki meglepetten nézett rám.
- Tessék, vidd talpnyaló módjára az úrnődnek! -mondtam.
Lassan haladtam a könyvtár felé, ahonnan Maethoron jött ki, a szemeimbe nézett, majd elmosolyodott.
- Kíméld meg Thranduilt attól, hogy közölje a távozásodat. -mondta gúnyosan mosolyogva. Nem akartam el hinni, amit mondott.
- Hogyan? -kérdeztem.
- Komolyan azt hitted, csak mert szülsz neki egy gyereket, veled marad? -kérdezte. Könnyezve néztem a szemeibe. - Ráadásul leányt szültél neki. -nevetett fel gúnyosan. Remegtem, nagyon féltem és össze is voltam törve. - Menj el magadtól, vagy én dobatlak ki a király nevében! -mondta és kihúzta magát. Az egykori szobalánya oda ment hozzá és oda adta a koronáját, mit fel is vett. Nálam ő sokkal szebb volt, neki jobban illet a korona viselése, mint nekem.
- Ha nem mész el azonnal, a lányod fejét hozatom eléd! -mondta és tett felém egy lépést. A szívem hevesen kezdett verni, meghajoltam előtte, majd sarkon fordultam és a kapuk felé indultam. Az egész testem remegett, csak a lányomat hagyja békén.
- Arvael! -kiáltott Legolas, de én meg sem álltam. - Anyám, kérlek várj! -kiáltott már kétségbe esetten. Meg emeltem a ruhámat, és futásnak eredtem.
A kapukhoz érve az egyik őr fogta a lova szíját, kikaptam a kezében és fel ültem a hátára.
- Úrnőm, mi a baj?! -kérdezte a harcos.
- Nyisd a kapukat! -parancsoltam rá. Ki nyitották a kapukat, a lovat pedig azonnali vágtára ösztönöztem, elindult, egyenesen be az erdőbe
- Arvael! -kiáltott Thranduil is utánam. Nem várhattam, nem öletheti meg a lányomat Maethoron, mert azt sosem bocsájtanám meg magamnak.
A lovam az erdőben már csak sétált, lassan be sötétedik, menedéket kell keresnem az orkok és a pókok miatt. Nem nagyon ismertem az erdőt, ha kint is voltam, akkor is voltak velem olyanok, kik minden részét ismerték az erdőnek. Félelmetesen festett az a része, melyet a sötétség ölelt magába. Lassan havazni kezdett, én pedig nem másban voltam, mint ruhában, ráadásul csak köpenyem volt, nem voltam rétegesen fel öltözve. Muszáj lesz eljutnom Völgyzugolyba és ha kell, háborúval szerzem vissza a lányomat, ha pedig megölik, én végzek a királynéval.

Thranduil szemszöge:
Nem tudtam, hogy Arvael miért ment el, csak azt reméltem, hogy megtalálják és nem fog baja esni.
- Mit mondtál neki?! -kiáltottam rá Maethoronra, ki le hajtotta a fejét.
- Semmit, esküszöm neked! -mondta rémülten. Rajta volt Arvael koronája.
- Mit keres nálad Arvael koronája? -kérdeztem és le is vettem a fejéről, próbált utána kapni, de nem hagytam.
- Nekem adta! -mondta.
- Miért adta volna neked?! Nem te vagy a királynője a palotának és már az én királynőm sem vagy! -mondtam felháborodottan.
- Thranduil, kérlek, adj egy esélyt nekünk! -térdelt le elém és kétségbe esetten nézett fel rám.
- Az az esély, mi nekünk járt volna, akkor veszett el, amikor megpillantottam Arvaelt, te nem lennél többé méltó arra, hogy ennek a palotának az úrnője legyél! -mondtam mérgesen és ott hagytam a földön térdelni, nagyon féltettem Arvaelt és azt is reméltem, hogy nem esik baja. Bár tudnám, mit mondott neki Maethoron, de sajnos nem volt akkora hatalmam, mint Arvaelnek. Elrosra néztem.
- A lányom? -kérdeztem.
- Annis-al és a férjével van, felség. Szóljak érte? -kérdezte, mire bólintottam. Vissza néztem Maethoronra.
- Kapsz egy napot, hogy ki pihend magad, utána távozásra kérlek, nem akarom, hogy itt maradj! -mondtam, mire szemei elkerekedtek.
- Nem teheted ezt, én vagyok a feleséged! -mondta, szemeiben könnyek csillogtak.
- De, megtehetem és meg is teszem, mivel nem te vagy a feleségem, hanem Arvael! -ordítottam rá. Teljesen kikészültem, már elegem volt belőle, kár volt ide hoznom, ott kellett volna hagynom abban a sötét veremben. Bárcsak ne találtam volna rá.
- Felség! -szólalt meg Híriel, az ajtó felé kaptam a fejemet. Teljesen romokban volt ő is, mint az anyja.
- Életem, gyere ide! -nyújtottam felé a kezemet, de meg sem mozdult, a félelem az egész testéből sugárzott. - Lányom! -indultam meg felé, mire ki akart menni a szobából, de nem tudott. Meg álltam, nem értettem, hogy mi baja van.
- Lányom, mi a baj? -kérdeztem tőle. Reszketett a félelemtől, szemeiből folyamatosan jöttek a könnyek, mely az én szemeimbe is könnyeket csalt. Valami történt a lányommal és nem tudtam, hogy mi. Felé indultam ismét és előtte meg álltam. Térdre rogyott, majd sírni kezdett.
- Kérlek, ne vedd a fejemet, inkább anyám után megyek! -kért sírva.
- Ki mondta, hogy bántani akarlak?! -kérdeztem és meg fogtam a kezeit, majd felhúztam magamhoz. Rám nézett.
- Azt mondták, hogy ha anyám nem hagyja el a palotát, engem fognak megölni, és anya most eltűnt, aztán egy nő azt mondta, hogy a király nem hagyja életben a fattyát most, hogy a királynője vissza tért. -hadarta el egy szuszra, levegő után kapkodott. Döbbenten néztem a lányom szemeibe.
- Soha nem ártanék sem neked, sem az anyádnak! -mondtam és magamhoz öleltem. - A lányom vagy, az én hercegnőm! Nem pedig a fattyam, törvényes gyermekem vagy! -mondtam. Éreztem, hogy megkönnyebbül a karjaim között. Lassan toltam el és két kezem közé fogtam az arcát.
- Anyát sem küldöd el, ugye? -kérdezte szipogva.
- Épp azon vagyok, hogy vissza hozzam ide! Aki innen elmegy az Maethoron lesz, nem más! -feleltem, mire Híriel bólintott és a homlokát a mellkasomnak döntötte. Át öleltem a derekát, majd a vállait is. - Semmi baj nem lesz! -suttogtam, ő pedig bólogatott.
Az a ló, amellyel Arvael el hagyta a palotát, vissza tért és tele volt vérfoltokkal, több katonát küldtem ki, majd én is ki lovagoltam a gyerekeimmel, miután meg bizonyosodtam arról, hogy Maethoront be zárták és kellően őrzik szobájának ajtaját.

Mae Govannen, Mellon!Jó olvasást!