Bakacsinerdei Király Szerelme

29 Híriel hazatérése

Ahogy vissza értünk a palotába egyből meg tisztálkodtam és ágynak dőltem, teljesen kimerültnek éreztem magam. Thranduil mellém bújt, nem hagyott magamra. 
- Ébresztő! -Thranduil lágy hangját hallottam. 
- Mmm, még egy kicsit. -suttogtam. 
- Valaki már nagyon vár rád. -suttogta. Lassan nyitottam ki a szemeimet. Thranduil mosolyogva nézte az arcomat.
- Kire gondolsz? -kérdeztem és lassan fel is ültem. Mosolyogva nézett maga mögé. Én is oda néztem. Legolas mosolyogva állt az ágynál, kezében ott volt Híriel. 
- Híriel. -suttogtam, ki másztam az ágyból és Legolashoz mentem, ki egyből át is adta a karjaimba a kis csöppséget. 
- Galadriel úgy gondolta, hogy most már nincs veszélyben. -felelte Thranduil, ki mellénk lépett. Rá néztem. 
- Biztos ez? -kérdeztem. 
- Igen, biztos. -mondta mosolyogva. Megsimította Híriel fejét, Híriel nagyot ásított, kezeit arcához emelte. 
- Le teszem aludni. -néztem mosolyogva a kis arcát és meg is simítottam. 
- Galadriel azt mondta, hogy előtte egyen. Nem nagyon fogadta el a szoptatós dajkákat. -mondta Thranduil. 
- Rendben, meg etetem. -feleltem és le ültem vele, majd a mellemre emeltem, mit mohón el is fogadott. Egy kisebb takaróval le takartam, hogy Legolas ne érezze kellemetlenül magát. 
- Apám, beszélhetnék anyámmal négyszemközt? -kérdezte, rá néztem. Thranduil szélesen elmosolyodott. 
- Természetesen. -felelte és magunkra hagyott minket. 
- Mi a baj? -kérdeztem tőle. Lassan le ült az ágyra, bánatosan nézett rám. 
- Tudtad, hogy Tauriel Kilivel ment? -kérdezte. 
- Az nem lehet. -mondtam. 
- Pedig de, vele ment. Apám száműzte is ezért. -felelte Legolas. 
- Neheztelsz rá ez miatt? -kérdeztem. 
- Először nehezteltem, utána is mentem, de amikor megláttam hogy kivel van, teljesen jogosnak éreztem apám döntését. -felelte. 
- Legolas, ha ő így viszonyult hozzád, nem érdemelte meg azt a szeretet, mit iránta éreztél. -feleltem. 
- De én bármit megtettem volna ő érte! -mondta. 
- Igen, ezt nem is vitatom, de gondolj bele. Herceg vagy, apádnak pedig nagy hatalma van. -mondtam. Legolas elgondolkodva nézett rám. 
- Szórakozásból csókolt volna meg? -kérdezte. 
- Megcsókolt? -kérdeztem döbbenten. Bólintott, szemei csillogtak. Le néztem Hírielre, aki békésen aludt. Lassan emeltem el magamtól, felhúztam a ruhámat, majd le tettem Hírielt kettőnk közé. 
- Miért nem mondtad ezt el nekem? -kérdeztem. Legolas meg fogta húga kezét. 
- Mert már nem voltál a palotában. -felelte halkan. - Tényleg, mi történt Vasdombokban? -kérdezte. 
- Árulás. -feleltem halkan. 
- Hogy? -kérdezte Legolas döbbenten. - Nem Díshez mentél, hogy beszéljetek? -kérdezte. 
- De, csak Dáin közbe avatkozott, bezáratott egy szobába, utána fejünkre zsákot húztak, így sétáltunk mellettük egészen Ereborig. -feleltem halkan. - Apádnak igaza volt abban, hogy nem lehet bízni bennük. -suttogtam. 
- A törpök kiszámíthatatlanok. -mondta, majd közelebb hajolt Hírielhez és megpuszilta a kis kezét, amivel Legolas úját szorongatta. - Annyira imádom. -suttogta. Mosolyogva néztem őket. 
- Ennek nagyon örülök. -feleltem mosolyogva. Nyílt az ajtó, Thranduil jött be rajta. Eléggé dühösnek látszott, aggodalmasan néztem rá. 
- Mi történt? -kérdeztem. 
- Thorin itt áll a kapuknál, Dís is vele jött. -felelte. Legolasra néztem, kinek tekintete elsötétült. 
- Nem akarom, hogy itt legyenek! -mondtam, mind a ketten meglepetten néztek rám. - Ki akarom élvezni, hogy leányunk újfent itthon van, másokkal nem akarok foglalkozni, csak gyermekeinkkel. -mondtam. 
- Ahogy óhajtod. -felelte Thranduil sötéten mosolyogva. Elhagyta a szobát. 
- Ennyire neheztelsz rájuk? -kérdezte Legolas. 
- Igen, átvertek, akár igaz ez, vagy sem, nem érdekel. -feleltem halkan. 
- Viszont bánt téged. -mondta.
- Hogy ne bántana? Hiszen megígért nekem valamit, amit nem tartott be. -feleltem. 
- Minden rendben lesz, van elég szövetségesünk. -mondta határozottan. 
Legolas mellettem álltam, mind a ketten az erdőt figyeltük, köztük pedig az erődöt, mi az orkoké volt. 
- Elméletileg most már teljesen elhagyatott, nem? -kérdeztem. 
- Igen, esetleg vannak terveid vele? -kérdezte. Lassan felé fordultam. 
- Eszembe jutott, hogy körül nézhetnénk, ha már üres. -feleltem. Legolas érdeklődve figyelte az arcomat.
- Ismét valami olyan információnak vagy birtokában, amit nem mondasz el. -állapította meg.
- Tudod, Legolas, az információk sohasem biztosak. -feleltem. 
- Ezért is fogunk most utána járni a dolgoknak. -felelte. 
- Apád engem nem fog elengedni. -feleltem. 
- El fog, bízd csak rám. -felelte Legolas.
Este mosolyogva ringattam Hírielt, aki nem vette le szemeit rólam. Mosolyogva érintettem meg az arcát, amin el is mosolyodott és kezeit az arcához emelte. Nevetve néztem le rá. 
- Én édesem. -suttogtam és homlokon pusziltam. 
- Hogy vagytok? -csúsztak Thranduil kezei a derekamra.
- Jól vagyunk, épp most evett. -feleltem mosolyogva. 
- Ennek örülök. Legolas említette, hogy ki mennétek a régi erődhöz. -lassan felé fordultam. Arca aggodalmat tükrözött. 
- Nem megyünk, ha nem akarod. -feleltem. 
- Csak annyi kikötésem lenne, hogy ne ketten menjetek! -mondta, lassan át vette tőlem Hírielt és mosolyogva hajolt az arcához és megpuszilta. Mosolyogva néztem őket, Híriel kis kezeit apja arcára tette és elvigyorodott. 
- Nem mennénk egyedül, ettől ne félj. -suttogtam. 
- Rendben, akkor mentek, amikor szeretnétek. -felelte és tovább ölelte magához Hírielt. Thranduil leült vele az ágyra, egyik lábát felhúzta, majd maga elé fektette Hírielt, mosolyogva nézte leányunkat, aki csillogó szemekkel nézte apját. Thranduil kezeivel megtámaszkodott mellette, közelebb hajolt Híriel arcához, orrát a kicsiéhez érintette, aki nyögdécselve nézte az apját. 
- Imádom, teljesen más egy leány gyermek felé a szeretet, mint egy fiú gyermekhez. -suttogta. - Mind a kettejüket szeretem, de teljesen máshogy. -felelte.
- Azon a napon, amikor első gyermekünket elveszítettem, sokkal erősebb kötődést kezdtem érezni Legolashoz. -suttogtam. Thranduil rám nézett. 
- Hogy érted? -kérdezte. 
- Úgy, hogy attól féltem, a nagyobbik gyermekemet is el fogom veszíteni, szinte megrémített ez a gondolat. -suttogtam. 
- Ilyen soha nem lesz, ők velünk vannak, itt is lesznek mindig. -felelte Thranduil. 
- Igen, ezzel tisztában vagyok, de ott akkor megijedtem. Legolas olyan, mintha az én fiam lenne, pedig nem én adtam életet neki. -suttogtam. 
- Soha nem ismertem anyámat, jobban szeretlek téged, mint őt. -mind a ketten az ajtóra kaptuk a fejünket. Legolas mosolyogva csukta be az ajtót maga után. - Többet adtál már most, a fiadként szeretsz, pedig nem kellene. -felelte. - Attól féltem, hogy gyűlölni fogsz, mert nem a te véred vagyok, de te nem így tettél. -suttogta. 
- Soha nem tudtalak volna gyűlölni téged! Fiamként tekintek rád, és ez nem fog változni. -feleltem. Mosolyogva jött közelebb hozzánk, meg fogta a kezemet és megpuszilta. Mosolyogva néztem az arcát. Híriel hangosan fejezte ki nem tetszését, mivel apja nem vele foglalkozott. Legolas oda ment az ágyhoz, Thranduil úgy fordította Hírielt, hogy mind a kettejüket lássa. 
Szívmelengető látvány volt, ahogy néztem őket, mind a ketten egyszerre foglalkoztak Híriellel, míg nem ásított egy nagyot. 
- Azt hiszem, anya fog kelleni. -mondta Legolas és megpuszilta Híriel homlokát. 
- Vagy, kezeidbe veszed és elaltatod te. -mondtam, mire Legolas meglepetten nézett rám.
- Szabad? -kérdezte, mosolyogva bólintottam.

Mae Govannen, Mellon!

Későn bár, de itt az új rész, jó olvasását!