𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 12. rész ] - Oltalmazó

Amilyen nyugodtnak mondhatóan telt el az előző hetem a Sully család társaságában annyira ellentétesen hektikusan teltek el a napjaim az első ceremónia időpontja óta. Lassan egy másfél hét telt el, mióta a kálvária zajlott a Muntxatu miatt, én pedig kezdtem egyre nehezebben viselni, hogy majdnem mindennap egész délelőtt, vagy délután lekötött a hitvesek párharca a jelentkezőkkel.

Vagy ha nem az, akkor az arra való készülődés. Ritkán alakult csak úgy a szituáció, hogy nem kellett kötelező jelleggel ott lennem valahol a követekkel. Hozzászoktam ugyan a kötött, jobban megkoreografált élethez a völgyben a társaim közt, de ez itt más volt.

Awa'atluba való érkezésünk óta nagyjából már egy hónap eltelt, egyfajta honvágy természetese is volt talán, hogy rám tört. Ám az sem segített a helyzeten, hogy olyan behatások értek, amik jobban összezavart állapotba kergettek, mint amiben talán induláskor voltam. Eywa fukarul bánt a nekem adott válaszaival, akárhányszor levett a vállamról egy terhet, a másik kezével ugyanakkor rátette egy újabbat, csak kissé másabb fajtát.

Az utolsó emlékek megmutatása után nem igazán volt lehetőségem és igazából kedvem sem beszélni vele. Éreztem őt néhányszor közelebb magamhoz, de végig hallgatott. Inkább a nővérem társaságára vágytam volna, el akartam mesélni neki az új fejleményt, a hitvesi dolgai azonban sokkal jobban lekötötték. Én ezért inkább magamban fojtottam a dolgokat, nem voltam biztos semmiben, így felesleges is lett volna pluszban terhelnem.

Ezért talán ennek köszönhetően is, de új beszélgető partnert kaptam Kiri személyében. A pár szabadabb órámban többször összefutottam vele, egy idő után pedig úgy éreztem szándékosan keresi ő is jobban a társaságomat. Fokozatosan lett nyíltabb velem, amit viszonoztam, nem mindent osztottam meg vele persze rögtön, viszont sokat meséltem neki, és ő is nekem.

A családjáról, a korábbi életéről az Omatikayák között, én a követek életéről a völgyben, a húgaimról. Különösen érdekelte őt a kapcsolatunk Eywával, így meséltem neki finoman a helyzetünkről minden olyan dolgot, amiről tudtam, hogy szabad szólnom, és nem ijesztem meg vele remélhetőleg.

A társasága több szempontból is jól jött. Egyrészt nem éreztem magam olyan egyedül. Feltöltött a jelenléte és egyben el is vonta a figyelmemet, bár olykor így is magamba merültem, ezért ilyenkor, ha rákérdezett ki kellett vágnom magam valami frappáns dologgal, ugyanis a fejemben összpontosuló gondolatok fő alanyát, jobbnak láttam felfedni egyelőre előtte.

Mivelhogy legtöbbször a bátya, és a hozzá kapcsolódó szokatlan emlék, illetve annak a mögöttes jelentéség keringett az elmémben. Nem tudtam szabadulni az aggódó tekintetétől, és az azt kiváltó oknak a találgatásáról. Ötletem azonban nem sok volt, így csupán egy újabb bizarr részletnek kellett elkönyvelnem a furcsaságok sorában.

Neteyamhoz való viszonyulásom is megváltozott cseppet, vegyes érzéseim voltak körülötte, amit nem volt az ínyemre ezért nem kerestem kifejezetten a társaságát, valahogy ennek ellenére sokszor mégis megtaláltam. Tényleg igyekeztem nyitottnak lenni az emléket követő napokban, de még mindig úgy éreztem ösztönösen elzárkózóm az Eywa által kecsegtetett lehetőségtől, a fiútól, és kissé még a saját változó érzéseimtől is.

Ezek elől, vagy legalábbis az utolsó két felsorolttól könnyebb volt a monotonitásba, a követi feladataimba menekülni. Az egyetlen ellentmondásos dolog ebben csak az volt, hogy ezúttal az már nem tudott segíteni, inkább jobban lefárasztott és valójában onnan is menekültem volna. Kezdtem úgy érezni, két hely közé esek, és ezt el akartam kerülni inkább.

A mai nap reggelén igyekeztem is korán felkelni, egyedül végeztem inkább az edzésem is, mindössze a reggeli alatt csatlakoztam a többiekhez, aztán a kevés rendelkezésre álló szabad időmet ki akartam használni még kora délelőtt. A ceremónia ma is délutánra volt betervezve, bár új jelentkezőkkel, akik egy másik szigetről érkeztek, így a napom nagy része már le volt foglalva emiatt.