𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 19. rész ] - Lélektestvérek

Régen, még egészen kiskoromban anyám mellett ülve, vacsoránál esténként a tűzkörül, vagy közvetlenül lefekvés előtt hozzábújva, gyakran képzeltem el milyen lesz a jövőm. Pontosabban, hogy milyen leszek idősebben, és mit fogok csinálni a követek között.

Hiánytalanul szinte majdnem mindent kitaláltam előre, ezzel jól elszórakoztatva magamat, és az anyámat is, amikor megosztottam vele az összes elgondolásomat. Egy igazán szép kép élt a fejemben arról, milyen is lesz életem, csakhogy idővel repedések, apró foltok jelentek meg ezeken az elmémben kialakult meseszerű képeken.

Kezdve az anyám korai halálával, majd a vele együtt eltűnt válaszokkal a vér szerinti családom tagjainak kilétéről, legalábbis az apám vonalának részéről. Aztán ez folytatódott azzal, hogy másik lakba kerültem, más feladatkörbe, mint amit addig az anyám mellett megismertem. Az ilyen fajtaváltozás megrázkódtatásként hatott rám.

Hiszen mindaddig a kézművesek között, a takácsok mellett nevelgetett engem, az ő csoportjuk tagjait tekintettem a hozzám legközelebb álló személyeknek. A nővéremet Lazuh'rát is ott ismertem meg, és később ő lett a legnagyobb támaszom a gyászban. Onnan kiszakadni, átkerülni egy újfajta élethelyzetbe rögösebb út volt, mint amit előtte magamnak elképzeltem.

Ám idővel új családot kaptam, a húgaim személyében, ezzel pedig megint jobbra fordult lassan minden körülöttem. Alkalmazkodnom kellett az új munkámhoz, a szerepeimhez, mint folyóőr, csapatvezető, és nővér. Ez többnyire sikerült is, így habár nem egészen olyan életem lett, mint kicsiként gondoltam nem panaszkodtam érte, ebben a létstílusban is igyekeztem kiteljesedni.

Nem vágytam több felelősségre, fontosabb feladatokra úgymond, sem más kivételesebb szerepekre a meglévőkön kívül. Különösképpen egy bizonyosra, amiben igencsak nehezemre esett elképzelnem magam, aggodalmak nélkül, még évek múltán is. Ezért nem is nagyon gondoltam rá már, amíg megtehettem. De hát, ahogy a mondás tartja, Na'vi tervez, Eywa végez...

A mindenek anyjának köszönhetően jutottam el addig, hogy az otthonomtól távol, egy idegen klánnál, dacára a nem megfelelő életkoromnak éppen egy marui közepén ülve gondolkodom arról, vajon megfelelő hitvesé tudnék-e válni az ő akarata szerint. Már amennyire a nekem mutatott zavaros jelekből ki tudtam következtetni, a felém irányuló szándékait.

Az elmúlt másfél hónap alatt, igen csak megszaporodtak az apró repedések a jövőképemen. Ezekkel újabb kéretlen szerepeket kellett felvennem magamra, amelyekből a segítő követ, és az oltalmazó barát még tűrhető is volt, a kezdeti meglepetés után mindegyikbe próbáltam hamar belerázódni. Azonban ez a legújabb a következőnek látszó beosztás, amivel kecsegtetett az újonnan kapott emlékem a mindenek anyjától, nem volt éppen a kedvemre.

Még akkor sem, ha az alanya a látottaknak éppenséggel nem volt számomra kiálthatatlan személy, sőt valójában meglepően jó beszélgetőpartnernek bizonyult. És ez a tényállás talán még jobban frusztrált, mint Eywa zavaros kommunikációs formája. A saját reakcióimmal nem voltam megelégedve, főleg amelyeket a kellemesebb emlék hatására produkáltam.

Akárhányszor gondoltam újra a látottakat az elmúlt hét folyamán, semmi fenyegetőt, vagy aggodalomra okot adót nem láttam az emlékemben. Ez pedig nem illett bele az eddigi segítő szerepkörömben tapasztalt víziókra. Így felvetődött a kérdés, mégis milyen célnak okán mutatta ezt meg nekem a mindenek anyja. Ez előhozta a kellemetlen dilemmám, ami még az első víziómnál merült fel bennem.

Azt már világossá tette előttem Eywa, hogy nem véletlenül küldött a Sully családhoz, de úgy tűnt azt is ki akarta hangsúlyozni, hogy egy bizonyos tagjukhoz jelentősebb okkal kapcsolt. Bármennyire is igyekeztem hát találni valamit, akármit, ami az emlékemben ennek az ellenkezőjére utalt, nem jutottam semmire.