𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 14. rész ] - Rokonlelkek

Ahogy közelebb értem a maruihoz, azonban nem sokat kellett tennem ahhoz, hogy magamra vonjam a családtagjainak figyelmét. Neytiri ugyanis éppen szembejött velem lényegében, amikor pedig meglátott megállt kicsit, aztán üdvözölt formálisabban. Amit én is megtettem, mivel vele nem találkoztam annyit, így ezt helyesebb köszönési formának tartottam magam is.

– Látlak téged Sevih'la. – szólt nyugodt hangon, aztán futólag végignézett rajtam.

Gondoltam a megjelenésem okát fontolgathatta.

– Látlak téged Neytiri. – viszonoztam a köszöntését, a kezemmel finoman megérintettem a kristályt a fejemen, ahogy már megszoktam. – Nem akarlak feltartani. Kirit keresem mindössze, mert megígértem neki, hogy délután felkeresem. – közöltem vele egyből a szándékomat.

Mire láttam rajta, hogy egyből készségesen megfordult egy kicsit és a maruijuktól nem messze ülő személy felé mutatott.

– Ma Kiri ott van lejjebb. – tette hozzá a mozdulatával egyidejűleg. – Várt téged. – ezt kedvesebb hangszínnel fűzte hozzá.

Halványan el is mosolyodott Kiri alakját figyelve, aki vízbe lógatott lábakkal ült, majd lassan felnézett.

– Ő és Tuk mesélte, hogy kedves voltál velük. – éreztem, hogy itt átvezette rám a tekintetét, így én is visszafordítottam felé a sajátomat. – Eywa követei különlegesek, így ez nagy hatással volt a lányaimra. – finoman elmosolyodtam magam is a szavai hallatán, jól estek.

Habár nem gondoltam, hogy olyan különleges dolgot tettem volna, egyszerűen rendesen viselkedtem velük.

– Próbálok mindenkivel egyenlően jóindulatúan bánni, ha csak nem szolgál rá az ellenkezőjére. Kiri és Tuk viszont eddig nagyon is jó társaságnak bizonyultak. – feleltem, a végén halványan el is mosolyodva, egy apró utalást is téve a Kirivel kötekedő fiúkra, akikről gondoltam, hogy ő is tudhatott.

Neytiri megértően biccentett, aztán eredeti menetiránya felé fordult, majd ellépkedett mellettem és utamra engedett. Egy picit vártam még azért, míg elhaladt, és a szavai a jelenlétével együtt távoztak az elmémből, majd megszólítottam Kirit. A lány felkapta a fejét a hangirányába, aztán láttam átsuhanni az arcán a felismerést, ahogy az integetésemre realizálja, hogy magam felé hívtam.

Az jutott az eszembe talán jobb volna a parton ülve beszélgetni, elvonultabban a többiektől, így megoszthatok vele olyan dolgokat is, amit nem akarom, hogy más véletlenül meghalljon, vagy amit ő nem akarna, hogy rajtam kívül más személy füle is elkapjon.

Volt a fejemben pár kérdés, amit fel akartam tenni ugyanis neki a korábbi, egyedinek mondható hozzá kapcsolódó tapasztalataimmal kapcsolatban. Továbbá érdekelt volna, hogy min gondolkodott el annyira ma délelőtt a homokban fekve. Kiri eközben felállt és közelebb jött hozzám, majd egy visszafogott mosollyal köszönt.

Igyekezett talán kevésbé kedveszegettnek tűnni ennek ellenére viszont szomorúságot éreztem áradni belőle, legalábbis jobban, mint eddig bármikor. Ezt csak magamban konstatáltam, az arcomra próbáltam egy biztatóbb ábrázatot ölteni, hátha ezzel is könnyebbé teszem neki majd a légkört. Amint ketten maradtunk felvetettem neki is a partra való lesétálás lehetőségét, amibe meglepően könnyen beleegyezett.

Ezért nem is húztam inkább az időd, nehogy meggondolja magát. Helyette vele az oldalamon vágtam át a maradék házakon, egészen egy csendesebb, elhagyatottabb szakaszáig a partnak. Ott egy zátonyra sétáltam ki, hogy a vízhez is közelebb legyünk, majd leültem a kőzet szélére, lábamat a vízbe lógatva. Kiri pedig követte a példámat, de végig elég csöndes volt.