𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 44. rész ] - Kettesben

Lesütöttem a szemem picit, hogy hátha úgy sikerül majd lenyelnem az idegességem.

– Talán jobb lenne, ha egy nyugodtabb helyen...

– Ne menjünk ki inkább a falu szélére...

A körülöttünk kialakult légkör kínosságát, csak még jobban fokozta az, hogy mikor végre sikerült összekaparnom magam, pont egyszerre szólaltam meg vele együtt. Mind ketten hadarva kezdtünk beszélni, és azt hiszem ő is elnézhetett rólam, ezért nem vehette észre időben, hogy szólásra nyitottam a számat.

Aztán már mindketten csak fáziskéséssel realizáltuk, hogy a másik is mondani akart valamit éppen. Így majdnem egyszerre kaptuk egymás felé a fejünket újra, ami azt eredményezte, hogy néhány tized másodpercre megszeppenten pislogtunk egymás zavarba jött arcába.

Az egész annyira abszurd, és kicsit szórakoztatóan nyomorult volt, már az, hogy ilyen szerencsétlenül viselkedtünk mindketten. Hogy bármennyire is volt kínos az egész szituáció végül, egyszerűen nem bírtam nem mosolyogni az egészen. Bár nem voltam benne biztos, hogy ez csak egy ösztönös feszültség oldó gesztus volt-e a részemről, vagy csak Neteyam viselkedése, és ábrázata volt rám ilyen hatással. De végül nem is számított, mert, ahogy lassan kiszélesedett a mosolyom, észrevettem, hogy ő is lemondóan megrázta a fejét, aztán megvakarta a tarkóját.

Én ezzel együtt kicsit a kezeimbe rejtettem az arcom, mert, ahogy feltűnt a mosoly az ő ajkain is, nem bírtam visszafogni magam többet. Ez aztán ahhoz vezetett végül, hogy kuncogni kezdett rajtam, én pedig rajta, ami mindkettőnk részéről nevetésbe torkollott. Elég furcsán festhettünk így ketten fogyatkozás fényében, ahogy csak nevetünk a saját gyerekes bizonytalankodásunkon.

– Miért kellett ennek ennyire kínosan történnie? – szalad ki a kérdés a számon, két kacaj között.

– Őszintén nem tudom. – felelte rá, mikor már a levegővételét rendezte ő is. – De azért örülök, hogy legalább most nevetni hallottalak, és nem sírni. – fűzte a végére, egy szelídebb mosollyal.

Aztán megvárta, hogy én is kifújjam magam, majd szótlanul felém nyújtotta egyszerűen a jobb kezét. Én pedig vacillálás nélkül megfogtam, aztán az oldalára léptem, és mikor a fejével a falu északi vége felé intett, egy aprót biccentettem beleegyezésem jeléül a néma kérdésére, ami az útirányunkra vonatkozott. Ezután pedig valóban elsétáltunk a maruik közötti úton a lakok széléhez, ahogy eredetileg meg akartam kérni rá.

Körülöttünk fokozatosan sötétedett, de erre kevésbé koncentráltam. Inkább arra figyeltem, hogy valóban ne legyen a közelünkben más személy, mert nyugodtan akartam beszélni vele. Volt ugyanis jó pár dolog, amit el kellett mondjak neki, és ahogy a zavarom alábbhagyott, ismét töprengeni kezdtem.

Nem voltam benne biztos, hogy kezdjem egyáltalán felvázolni neki a helyzetem, vagyis anélkül, hogy aggodalmat keltenék benne, vagy ilyesmi. A csókunk téma köre ki is ment a fejemből többnyire, mire megérkeztünk egy megfelelő szakaszára az útnak, majd úgy döntöttünk, hogy csak leülünk ott.

Ott kellemesebb csendes volt a táj, a vízben nem volt egy kenun sem senki, így kihúzódtunk az ösvény szélére, majd onnan a vízbe lógattuk a lábunkat, egymás oldalán helyet foglalva. Én a jobbjára ültem ezúttal, és a kezeimet összefűztem az ölemben, ahogy a gyenge hullámok fodrozódását figyeltem, meg az alattunk úszó lényeket. A víz enyhe hűvössége kifejezetten nyugtatóan hatott rám, emiatt jobban meglóbáltam benne a lábaimat, míg vártam, hogy Neteyam is rendesen elhelyezkedjen.

Lopva néztem csak oldalra rá ellenőrizni az állapotát, mivel már egy helyben volt mozdulatlanul, azonban ő az ég felé tekintett el. Ezért lekövettem a tekintetének vonalát, majd a csillagok között kezdtem vezetni én is a szemeimet. Lenyűgöző látvány nyújtottak, ahogy egyre jobban előtérbe tudott kerülni a fényük, ezen kívül jól eltereltek néhány pillanatra a megterhelő gondolataimtól. Viszont nem ülhettünk itt ketten örökre, holott szívesen maradtam volna itt. Bárcsak ilyen egyszerű lenne, ez az egész...