𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 34. rész ] - Test és lélek sérülései

Neteyam körül megfagyott a levegő, mikor Sevih'la szemei lecsukódtak, majd a feje erőtlenül hátrabicsaklott. Elszorult a torka, és egy pillanatig úgy érezte, egyáltalán nem tud levegőt venni. A lány arc kisimult, és a bőre mintha halványan megfakult volna.

El kellett teljen pártized másodperc, míg teljesen eljutott a tudatáig, hogy a személy, aki az elmúlt hónapok alatt kezdte elfoglalni a szívének egy eddig feltáratlan szegletét, éppen most távozhatott mellőle, Eywa oldalára.

Hidegrázás futott végig a testén, a keze mellyel a lány arcát tartotta pedig megremegett. Próbált abban bizakodni, hogy csak ismét elvesztette az eszméletét pár pillanatra, de valahol már tudta, hogy nem így történt. Muszáj volt ellenőriznie, ezért a bal kezét végig vezette az orcáján, majd finoman rányomta két ujját a nyakára, próbálva kitapintani, hogy van-e még pulzusa.

Közelebb volt a feje az övéhez, de a lélegzetvételét szinte alig hallotta. Ez után pedig azt is érzékelnie kellett, hogy a szívverésének lüktetése szintén gyorsan gyengül, már-már megszakadozik. Végül már nem volt kitapintható.

– Ne, ne... – tört fel egy elhaló, keserves nyögés a mellkasából.

Nem akarta egészen elhinni azt, amit látott. Hiába érezte a másik kezén a Sevih'la még mindig langyos vérét, ami a sebeiből folyt ki, és hiába nézte végig a haláltusáját, nem akarta elhinni, hogy az tényleg megtörténik. Hogy az tényleg megtörténik vele. Valami kimondhatatlan csodában reménykedett, bár maga sem tudta pontosan miben.

De egészen az utolsó pillanatig volt az agya egyik hátsó szegletében az a motoszkáló gondolat, az a megfoghatatlan reményteljes érzés, hogy valami történik. Valami váratlan, ami megállítja a történések ezen folyásirányát, és segít megmenteni Sevih'lát. Csakhogy ez láthatóan nem így történt. Ennek a ténynek a súlya pedig elviselhetetlen erővel nehezedett a mellkasára egyik pillanatról, a másikra.

De nem csak őrá. Sevi két húga sem akarta egészen felfogni mi is történt pontosan. Xin'ta a térdeire görnyedve rázkódó vállakkal sírt, képtelen volt felegyenesedni, és a nővérére vagy bárki másra nézni. Teljesen el is felejtette hol, és milyen körülmények között van jelenleg, a bánata felülírta minden más ösztönét. Eämi közvetlenül mellette térdelt, és félig őt nyugtatgatta, félig pedig üveges szemekkel meredt a nővérük mozdulatlan alakjára.

Ő éppen ellentétesen reagált Xinhez képest. Amint Sevih'la mozdulatlan lett a könnyei elapadtak, és nem tudta levenni a tekintetét az arcáról. És habár a tudata mélyén kaparászott az a felismerés, hogy nem biztonságos sokáig itt időzniük, és hogy vissza kell térjenek a szigetre, most hogy már magukkal tudják vinni Sevi testét is. Ennek ellenére nem mozdult, vagy szólalt meg, úgy érezte a szavak elpártoltak tőle.

Az összes jelenlévő közül mindössze, cseppet meglepő módon, Kirinek maradt annyi lelki ereje, hogy megmozduljon. Odakúszott a bátya mellé, Gekkó öleléséből, és valahogy támogatást próbált adni neki, látva az állapotát. Óvatosan rá tette a kezeit a fivére vállára, majd szipogva átkarolta őt. Aztán alig pár pillanattal ez után lejjebb hajolt, hogy a kezei közül kivehesse és lefektethesse a barátnőjét a sziklára.

Úgy érezte ezt kell tennie, és hogy úgy talán könnyebb lesz kisegítenie Neteyamot az erős keserűség hullám alól, ami maga alá temette. Ugyanis valahol Kirit az is megijesztette, amilyennek most látta a fivérét. Nem mintha nem látta volna még szomorúnak korábban, csak hogy ez most más volt.

Még élesen élt az emlékében az otthonuk elhagyásakor látott letargikus arckifejezés Neteyam arcán. Ahogy az is, hogy bár nem említette, és nem tett specifikus utalást a szüleik lelőtt arra mennyire hiányzik neki az erdő és az Omatikayák, legalábbis soha nem annyira, mint Tuk, vagy ő maga.