𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 30. rész ] - Szembesülések

Megfeszítve összeszorítottam az állkapcsomat, és a homlokomat a hátasom nyakához támasztottam. Tsìlpey is érezve az aggodalmamat idegesen, élesen lélegezte be a levegőt, és mélyebb morgás szaladt ki a torkából. Szétesettnek éreztem magam, holott ezt még nem engedhettem volna meg magamnak. De a levegőmmel együtt az odalent történtek miatt a fókuszomat is gyorsan elvesztettem.

A levegővételem még mindig túlrezignált volt, és az izmaim meg-megremegtek. A fájdalomtűrő képességem nagyobb része is elszállt a harc hevében, és most minden apró vágás és horzsolásom fájdalmasan kezdte csípni a sós víz. Lehunytam a szemeimet, kétségbeesetten keresve magamban még elég erőt egy mély merüléshez.

Ám ekkor a füleim hirtelen megrezdültek egy a közelemben keletkezett nagyobb felcsapódó víztömeg keltette hangra. Egyből kipattantak a szemeim és a hang forrása felé kaptam a fejem. Csak ennek hatására tudatosult bennem hol is vagyok, pontosabban, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben lebegtem a vízen.

Tökéletese rálátást biztosítva az égembereknek egy újabb támadásra. Ösztönösen markoltam rá erősebben Tsìlpey nyergére, hogy azonnal el tudjak indulni ellentétes irányba bármilyen támadótól. A fenyegetés helyett azonban egy jóval megnyugtatóbb látvánnyal találtam szembe magam.

– Neteyam! – szinte újult erővel emelkedtem fel rendes ülő helyzetbe észrevéve az iluja hátán felém közeledő fiút.

Olyan ötméternyi távolságba bukkant ki a vízből tőlem balra. A hangomra pedig egyből felém is kapta a tekintetét, és tisztán ki tudtam venni az arcán végig futó megkönnyebbülés rohamot, ahogy megtalálták a szemei az enyémeket. Ő is eléggé élesen lélegzett, látszott rajta, hogy neki is mennyire szüksége volt már pár friss lélegzetre.

– Sevi... Jól vagy? – egészen oda úszott az ilujával Tsìlpey oldalához.

A kérdését követően pedig egyből végig is fürkészett engem. Én is hasonlóan tettem vele, pár másodperccel később viszont megkönnyebbülve lélegeztem fel. Nem volt semmi baja fizikailag. Ezt konstatálva némileg visszább is engedtem magam a nyeregben, mert még mindig nem tért vissza minden erőm ahhoz, hogy teljesen megtartsam magam. De az, hogy Neteyam jól volt, már önmagában egy erőt adó dolog volt jelenleg.

– Jól vagyok... – motyogtam fáziskéséssel a kérdésére.

És valóban kezdtem jobban is érezni magam ezt kimondva már. A lélegzetemet fokozatosan normalizáltam a fiút figyelve, az izmaim remegése pedig alábbhagyott, ezzel együtt, ahogy ez sikerült. Neteyam viszont összeráncolt homlokkal vezette át a tekintetét az arcomról a felé eső felkaromra, amin ott díszelgett egy az egyik üvegszilánk okozta valamivel szélesebb vágás.

– Megsérültél. – a megjegyzésével szinkronban megéreztem az ujjait a karomon.

Óvatosan szinte ösztönösen kapta oda a kezét a sebhez, és vizsgálgatta meg valamivel jobban. Reflexből én is lepillantotta oda oldalra, ahol a keze és a vágás volt. A sérülés nem volt vészes, amikor keletkezett meg sem éreztem. Egyáltalán nem volt mély, inkább csak felszíni, de a fehér bőrömön könnyedén meglátszott pirosság, és a vér körülötte.

– Ez semmiség. – vontam meg a vállam, bár a mozdulat hatására a seb körül meghúzódó bőrömről lefolyt víz miatt akaratlanul is felszisszentem kissé.

A seb maga valóban semmiség volt, de a sós víz fájdalmasabbá ette, mivel nem voltam hozzá szokva annyira. Neteyam elégedetlenül felhorkantott a reakciómat látva, majd átvezette a tekintetét a karomról az arcomra.

– Sajnálom... – őszintén mondta, de a szemeit halványan összébb húzta, mikor a jobb orcámon kiszúrt még két kisebb horzsolást. – Jobban is segíthettem volna, ha ott maradok. – valamivel bátortalanabbul, de gyöngéden megérintette a többi sebet is, letörölve némi vörösséget a bőrömről.