𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 47. rész ] - Örök társak

Az ujjaimmal fésültem át kissé a hajam, miután az utolsó megmaradt apró fonatom kibontásával is végeztem. Mára valami eltérő frizurát szerettem volna készíteni magamnak. Így már ma reggel sem szenteltebb különösebb figyelmet annak, hogy rendbe hozzam, és újra fonjam az enyhén már szétbomlott darabokat. 

Helyette most inkább az ágyamon ülve oldottam ki az összeset, majd amint az utolsó gyöngyöt is kiszedtem a hajamból, visszadobtam az ezúttal már szabad, újra göndör formájukba ugró fürtjeim a vállam mögé.

A kis színes, fából és kőből faragott gyöngyöket pedig figyelmesen összeszedtem, majd elkezdtem felfűzni őket egy hosszabb sodort szövetszálra. Gondosan rögzítettem őket egymásután sorban úgy, hogy a színek jól passzoljanak egymáshoz, és kiadjanak egy csinos sormintát. 

Amíg ezzel foglalatoskodtam, a monotonitástól akaratlanul is kezdtem viszont elkalandozni kicsit. Főleg ahogy megint felrémlett bennem Leyoa utolsó nekem mondott tanácsa. „Használd fel bölcsen a még rendelkezésedre álló időt a választásra, és beszélj erről a számodra fontos személyekkel is."

Nos, ez részben már sikerült... Azóta elhatározásra jutottam, ezzel pedig a magam részéről meghoztam a végleges döntést. Az viszont már egy másik kérdés, hogy ebből mennyit fog vajon jóváhagyni a vezetőm, bár ezzel kapcsolatban már egyébként is igyekeztem egy tervet kitalálni, ami esetleg segíthet a megvalósításban. Így már csak a tanácsa második felének alkalmazásával vagyok elmaradva. 

Tekintve, hogy eddig csak Neteyammal, és Lazuh'rával sikerült erről a választásomról nagyobb részletességgel beszélnem. A húgaimnak még csak felvezettem ennek a lehetőségét, mert az utolsó pillanatig akartam várni, hátha kapok más jelet addig a mindenek anyjától, mely keresztülhúzza a számításaimat.

Azonban Eywa úgyszintén hallgatott akárhányszor szólítottam meg őt, mint eddig. Halvány aggodalmam is támadt ezzel kapcsolatban, holott a figyelmét mindig magamon éreztem, amikor elvonultam meditatívabb állapotba kerülni. Nem is bírtam éppen emiatt megfejteni, hogy miért nem felelhet, csakhogy sok felesleges időm nem akadt ezen rágódni. Én a magam részéről mindent megtettem, hogy beszélhessek vele, de mivel nem jött össze, az utolsó hátralévő számomra fontos személyek felé fordítottam a figyelmemet.

Elégedetten konstatáltam a kezeim közt forgatva az időközben elkészült hajdíszem, mely a rögtönzöttség ellenére jól nézett ki. Még a levegőbe is emeltem, hogy jobban megnézhessem a tűzhely felől érkező fényben. Aztán amint meggyőződtem róla, hogy megfelelő, lehelyeztem magam mellé, majd felkeltem az ágyamról, és a holmijaimhoz lépve kezdtem keresni a ruháim között a most szükséges darabot. Néhány pillanat múlva pedig meg is találtam a halvány, lilás-szürkés színű gondosan megszőtt darabot. 

Ösztönösen elmosolyodtam halványan, ahogy végigfuttattam rajta az ujjaim, és megcsodáltam a követek otthoni takácsainak munkáját. Vegyes emlékeket idézett fel bennem, melyek pár hónappal ezelőtt tisztán csak keserűek lettek volna. Ezzel szemben most többnyire elviselhető keserédes, inkább már kellemes hatású benyomássá oldódtak bennem.

A lelki szemeim előtt láttam az anyámat, aki hasonló ruhadarabokat készített, mikor még egészen kicsi voltam. Az eltűnése után sokáig messziről kerültem a míves lakot, ahol együtt éltem vele, a fájó érzéseim miatt. Most viszont a tudat, miszerint életben van, és valójában nagyon is vágyik arra, hogy újra velem lehessen, hogy együtt tölthessünk némi meghittebb időt közösen, megváltoztatta a perspektívámat. 

Ugyan nem ámítom magam azzal, hogy már teljességgel megbocsátottam neki, mivel mélyebben még lappang bennem egy kevés bizonytalanság, mindazonáltal már nem bánt a jelenléte. Sőt éppen a vele való békülés, és az apámmal való rendes megismerkedés felé érzett vágyakozásom miatt döntöttem úgy, hogy velük tartok.