𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 31. rész ] - Szabadítsuk ki Kirit

– Ott van fent a korláthoz kötve. – Neteyam hangja majdnem közvetlenül a fülem mögül szólt. – Kicsit tőlünk sréhen jobbra. – mutatott el az egyik kezével a fejem mellett a megfelelő iránya.

– Igen, észrevettem. – motyogtam vissza neki gyorsan. – Csak nem látom pontosan hány álomjáró őrzi, vagy, hogy mennyi égember van még mögötte. – tettem hozzá csalódott hangszínnel.

Neteyam elégedetlenül szuszogott erre, feszült volt akár csak én. Jelenleg mindketten egy nagyobb zátony sziklájának takarásából kémleltünk ki az égemberek legnagyobb hajója felé. Tsìlpey testét ki sem emeltem a vízből, nehogy szemet szúrjunk túlzottan a támadóknak. Mi is éppen csak a fejünket dugtuk ki a vízből, hogy tisztábban láthassunk rá Kirire és a fogva tartóira. Körülöttünk sem volt a legnyugodtabb a légkör, inkább kaotikus.

Bár ez szolgált némi haszonnal számunkra, mert megnehezítette, hogy feltűnjünk a fegyvereseknek. Helyettünk leginkább a klán harcosaival voltak elfoglalva. A hajójuk körül közvetlenül nem is volt másik kisebb védelmi hajójuk már.

Azokat kijjebb vitték a front vonalra a repülőgépekkel és a legtöbb álomjáró ikrán lovassal együtt. Persze ettől még, maradtak bőven fegyveres harcosaik a nagy hajón is. Ezért volt nagy szerencsék, hogy ennyire közel tudtunk jutni hozzájuk anélkül, hogy észrevettek volna.

– Biztos, hogy vannak még ott vagy ketten-hárman Avatárok. – felelte a rendesen fel nem tett kérdésemre a fiú. – Meg pluszban robotpáncélos égemberek. – magyarázta, idegsebben hátracsapott fülekkel.

– Robotpáncélos égemberek...? – enyhén összeráncolt homlokkal, zavartan ismételtem meg a szavakat, amik olyan furcsán hangzottak számomra a mondatából.

– Azzal kompenzálják a méretkülönbségeiket velünk. – pillantott pár másodpercre, oldalra rám.

– Aha, értem... – motyogtam valamit, bár ezzel, sokkal nem lett tisztább a kép a fejemben róluk.

– Mindegy, csak ne hagyd, hogy lőjenek a puskáikkal. Sokkal gyorsabban tudnak, sokkal több lövedékkel megcélozni, mint ahogy a mi íjainkkal lehet. – magyarázta komoly arccal, de már újból a hajó felé fordulva.

– Kösz a tanácsot. – szalad ki egy éles sóhaj belőlem. – Bár volt egy sejtésem efelől...

– Komolyan beszélek. Vigyáznunk kell! – kissé keményebb hangon szólalt meg ezúttal.

– Én is. – vágtam rá egyből, reflexből visszafordulva felé. – Kell valami konkrétabb terv, mint az, hogy vaktában felmászunk és ráugrunk arra, akit elsőnek látunk... – a hangszínem akaratlanul is szarkasztikusabbnak hatott. Amire kaptam is pár lapos pillantást Neteyamtól.

– Erre én is rájöttem. – forgatta meg a szemeit. – Azon gondolkodom, mit csináljunk, bár szerintem inkább az időzítésen múlik minden. Meg kellene várnunk, míg valami, eltereli a figyelmüket. Akkor gyorsan felmegyünk, levágjuk Kirit a korlátról és el is tűnünk, olyan gyorsan, ahogy jöttünk. – vázolta fel a számomra még mindig elég felületes tervét.

Rezignáltan fújtam ki magam erre, aztán újra a hajón futtattam végig a tekintetem, valami használható dolgot vagy ötletforrást keresve rajta. Ám nem termet oda semmi új, csoda folytán. Viszont a koncentrációm közben ismételten egy enyhe ismerős érzet futott végig a belsőmön.

Eywa szemének szilánkja a homlokomban még mindig aktívabb volt. A benne áramló energiának mozgása pedig eszembe juttatott egy igen alapvető dolgot, jócskán nem én vagyok az egyetlen követ itt.

Az eget fürkészve fordultam el a hajótól, és kissé a fiútól is hátra felé. Az egyre sötétedő égbolton a felhők takarásából ki-be ugráló Tsyalhawnum alakját keresve. Eämi és Xin'ta vele voltak, így az egyiküknek minimum tudtam volna üzenni a kristályomon keresztül. Segíthettek volna elvégre ők voltak a légi támogatásunk. Nem kellett, várnunk valami véletlenszerű figyelem elterelő történésre, megcsinálhattuk mi magunknak.