𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 32. rész ] - A Gyilkos hajó gyomrában

Nem ez volt életem legátgondoltabb ötlet. Pláne nem a legátgondoltabb mentőakciója. A hajó belsejében minden olyan idegen, és szokatlan volt. Zavaró fények, és zajok. Égember harcosok, akik érthetetlen nyelven kiabáltak egymásnak, és egyfajta rendkívül feszült, nehéz légkör lengte be az egész helyet. Határozottan kellemetlen érzés volt be jönnöm ide, nem is beszélve a belsőmben folyamatosan növekvő másfajta rossz érzésről. Mintha önként ugrottunk volna bele egy halálcsapdába.

Neteyam gyorsan, és óvatosan közlekedett előttem, vigyázva, hogy ne keltsen semmi nagyobb zajt, véletlenül felkeltve ezzel a támadóink figyelmét. Ahogy beljebb értünk elkezdett felmászni egy fémszerkezetre, mely egészen a hajó tetejéig vezetett. Én pedig az utasításához alkalmazkodva készségesen követtem felfelé, és végig a nyomában maradtam.

Fokozatosan haladva egyre mélyebbre, távolodva ezzel a menedéket jelentő óceántól, az idegességem egyre jobban nőt. Próbáltam koncentrált maradni minden erőmmel, de a szívverésem ennek ellenére fel-felgyorsult azért. Főleg mikor Neteyam hirtelen megtorpant előttem, és lebukva engem is magával húzott, valami fém tárgy mögé.

Lélegzet visszafojtva vártuk ki, hogy elhaladjon a közelünkbe egy páncélos égember. Aki hála a fiú jó reflexeinek nem vett észre minket, amiért időben meglapultunk. Itt már tudtam, hogy nem fordulhatunk csak úgy vissza, hiába fogott el ez enyhe késztetés rá.

A füleimet lejjebb eresztve fürkésztem a tőlünk távolodó harcos alakját, amikor megéreztem a hátamon Neteyam kezét. Kissé megrezzenve az érintésétől, kaptam rögtön vissza rá a tekintetem, mire ő csak előrefelé biccentett a fejével jelezve, hogy haladjunk tovább.

Ő is hozzám hasonlóan feszültnek tűnt, de ennek ellenére mikor ránéztem próbált egy biztatóbb pillantással néma üzenetet küldeni felém. „Nyugalom" szinte tisztán ki tudtam venni ezt az üzenetet a vonásaiból. Amiért hálásan néztem vissza rá, majd egy apró biccentéssel néma válaszként adtam a tudtára, hogy kész vagyok tovább menni.

Nehéz volt pontosan követnem merre haladtunk, vagy mennyi ideig lopakodtunk befelé, mire végül elértünk egy megfelelő helyig, ahol a fiú elő vette a kését, mikor egy pár főből álló égember csapatot kiszúrt elhaladni alattunk. Összesen öten voltak, a legtöbbjüknél még fegyver is volt, kivéve egyiküket. Csakhogy annak a személynek a megjelenése alapvetően eléggé elütött a többitől.

– Gekkó... – suttogta ekkor mellettem Neteyam, majd lefelé mutatott.

Pontosan arra a középen haladó fegyvertelen égemberre, akit eddig furcsállva mértem végig. Így viszont megtudva, hogy ő az, akit keresünk ez magyarázattal szolgált az eltérőbb kinézetére. Nyugtázva az új információt, és követve a haladásuk irányát az övemhez kapva magamhoz vettem egyet a fegyvereim közül.

A hely hiány miatt viszont csak a dárdám élesebbik végét kaptam ki a jobbomba. Az erősebb volt, mint a késem, és nagyobb is, de nem túl nagy ahhoz, hogy akadályozza a hatékony támadásomat, még ebben a szűkösebb, nem Na'vi méretekre alakított térben.

Neteyam kapkodva mutogatta el nekem a tervet, ami lényegében csak abból állt, hogy egy valamivel nyitottabb részig követjük felülről Gekkót és a kísérőit. Aztán ott lesből támadva, felülről ütünk rajtuk, és ártalmatlanítjuk őket, amilyen gyorsan csak lehet.

A négy fegyveres harcos, kettő-kettes elosztásban haladt, így úgy volt a leglogikusabb, ha mindkettőnkre jut belőlük egy pár. Neteyam az elől haladó két férfit tűzte ki célpontnak, én pedig a hátrébb haladó másik kettőre koncentráltam.

Fürgének és pontosnak kellett lennünk, melyben a meglepetés szerű támadó pozíció a segítségünkre is volt. Ám ettől még nem vallott volna józan gondolkodásra alábecsülnöm az égember harcosokat. Inkább becsülőm túl, mint alul valaki képességeit. Mert úgy csekélyebb az esély rá, hogy veszélyes meglepetés érjen. Amennyire lehetett, és amennyi idő volt rá igyekeztem felmérni a támadóinkat. Neteyam oldalán egészen a fémszerkezet széléig másztam ki, ugrásra készen várva a megfelelő pillanatot.