𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 45. rész ] - Elhatározás

Eywa miért nem felelsz nekem? Én tényleg készen állok meghallgatni téged... Miért hallgatsz mégis ilyen mélyen? Egy visszafogott sóhajtással nyitottam ki a szemeimet újra. És lemondóan fordultam át inkább az oldalamra, feladva mára végleg a próbálkozást arra, hogy elérjem a mindenek anyjának figyelmét.

Hiába éreztem ugyanis valamennyire közel őt magamhoz, egész végig a kora éjjeli órákban, mialatt beszélni igyekeztem hozzá, most valahogy mégis más benyomást hagyott maga után. Bár lehet csak az én érzékelésemben van a hiba...

Még mindig túl ködös volt a fejem, ami részben Neteyam érintéseinek, és közelségének utóhatása volt, másrészt viszont még mindig a döntésképtelenségem gyötrelme okozta. Kezdett ugyan formálódni bennem egy választás, azonban azzal kapcsolatban sok kétség aggasztott még, nem is beszélve a bűntudatról. Lomhán emeltem feljebb a tekintetem a maruink, most sötétben úszó, padlószőnyegének tanulmányozásáról a húgaim ágyai felé.

A bűntudatom hozzájuk kapcsolódott, pontosabban a még otthon a völgyben neki tett ígéretem felé irányult. Emlékeztem arra mit mondtam nekik, viszont most már kételkedtem abban, hogy tudnék is aszerint cselekedni. „Csak, mint egyszerű követ megyek a küldöttséggel, mint kísérő. Nem kell, aggódjatok, nemsokára visszatérek hozzátok, és utána minden olyan lesz, mint régen."

– Mintha el sem mentem volna...-- suttogtam magamban, ahogy ezt felrémlett bennem. – Hát nem hinném, hogy erre képes lennék, a történtek után.

Erőszakosan összezártam a szemhéjaimat, ha már nem sikerült beszélnek Eywával, legalább egy jó alvásra szükségem lett volna. Viszont nem nagyon akart álom jönni a szememre, pedig fáradtnak éreztem magam. Habár ezzel nem csak én voltam így. Xin és Miraya is felszínesebben aludt, láttam a forgolódásukból. Csak náluk más okozhatta ezt, ők már a vészesen közelgő nász nap miatt voltak izgatottak.

Amire végül is az én idegességemet is rá lehetett fogni. Vészesen fogyott az időm, és mivel nem kaptam semmilyen jelet ma sem a mindenek anyjától, tudtam, hogy záros határidőn belül beszélnem kell a jelképes listámon szereplő, következő személlyel, vagyis Leyoával.

Eddig lényegében csak Neteyamnak, és a nővéremnek sikerült ugyanis nagyjából majdnem minden elárulnom a helyzetemről. A vezetőm, a húgaim, és a többi követtársam még hátra volt. Nem is beszélve arról, hogy a szüleimmel is újra konzultálnom kell, ha a gyógyítóval tisztáztam a szituációm. Elvégre abban biztos voltam, hogy neki lesz egy-két szava az anyám ajánlatához. Már előre érzem, hogy az a társalgás is kellemetlen lesz...

Kelletlenül átvergődtem a másik oldalamra, hátha úgy kényelmesebb szöget találok az alvásra, bár sokra nem jutottam vele. A kezem a fejem alá támasztottam, és a lábaimat jobban a felhúztam a mellkasom felé. Az így kialakult félkörben pedig, főleg az éjszakai sötétség miatt, jobban láttam a jobb oldalamban pihenő kristály darab halványan derengő fényét.

A szabad bal kezemmel finoman megérintettem a felszínét, valamiért ösztönösen, ha ránéztem mindig elfogott a késztetés, hogy megérintsem. Ezért is próbáltam nem túl sokat koncentrálni rá. Még mindig szokatlan volt, hogy ott pihent a testemben, hogy már örökké a részemet képezte.

Érintésre kicsit hidegebb volt, mint a bőröm körülötte, de ezt leszámítva szinte úgy illeszkedett oda, mintha mindig is ott lett volna. Különös volt, de azért szépen különös. A közvetlen mellette elhelyezkedő csillag formájú hegemről viszont ugyanezt már nem tudtam volna elmondani. Az csak egyszerűen nem volt túl szívderítő látvány.

Az égemberek fegyveri, mint a Sully-iktól megtudtam, elég groteszk sebhelyeket tudtak hagyni maguk után. Azonban engem nem egészen maga a sebhely zavart, örültem, hogy túléltem. Inkább maga az a tudat, hogy emiatt már két kristály szilánk van a szervezetemben.