𝐄𝐲𝐰𝐚 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐞𝐢┃━┃ᴀᴠᴀᴛᴀʀ┃

[ 39. rész ] - Noh'la'ite

Olykor egyes nyugodt, békés pillanatok annyira magukkal ragadóak tudnak lenni, hogy egészen elfelejtetik veled, hogy létezik rajtuk kívül másmilyen is. Emiatt néha elfelejtheted, hogy mi van még rejtve az élet csodás percei alatt. Vagy azt, hogy néhány csendes pillanat, amit megélsz, még nem jelenti azt automatikusan, hogy már elmúlt körülötted a vihar.

Csupán azt, hogy talán éppen az átmenetileg nyugodtnak látszó vihar szemében állsz, amely még teljes erővel tombol, és csak idő kérdése, hogy mikor ér újra elég közel ahhoz, hogy az erős széllökések ismét magukkal rántsanak, és kiforgassák a talajt a lábad alól.

Én pár meghittebb pillanat miatt, amit Neteyam közelében tapasztaltam, pont ezért elfelejtettem, hogy még korántsem biztos, hogy túl vagyok az összes viharos fergetegen. Az illékony boldogságomat, pedig könnyűszerrel söpörte el magával az a hideg, velőig hatoló döbbenet, amit a halott anyám, nagyon is élő látványa okozott. Nem voltam biztos benne, hogy hihetek-e a saját szememnek, ahogy ledermedve meredtem a marui bejáratán belépő nőre.

Az egész világ meg állt körülöttem, elfojtva érzékeltem csak, hogy mintha Neteyam engem szólongatna. A keze minden bizonnyal még mindig az enyémet tarthatta, de ennek ellenére most mégis merevnek, és jéghidegnek érzékeltem az ujjaimat, az ő érintéséből származó hő nem jutott el hozzám, ahogy a hangja sem.

A saját szívverésem hangja ugyanis, szinte teljesen elnyomta azt a kevés a tompának hangzó mondatfoszlányt is, amik éppen, hogy elérték az elmémet. Leyoa szólt, Neteyamnak, aki vonakodva reagált csak a kérésére, ami a távozásra utasította. Motyogott még nekem valamit, de abból képtelen voltam bármi feldolgozni, teljesen kitöltötte minden érzékszervem az anyám látványa.

Közelebb lépett hozzám, és a fokozatosan könnyektől megtelő szemeim sarkából, még egy másik Na'vit, és a nővéremet is érzékeltem újra feltűnni a marui bejárata körül, de a szó a torkomra forrt. Az arcomon lassan, nagy cseppekben kezdtek végig gördülni a könnyeim, ahogy végig követtem az elém térdelő anyám vonásait. Szinte pontosan ugyanúgy festett, mint azon a napon, mikor utoljára láttam.

A fekete fonatai, mintha kicsit hosszabbak lettek volna, de a szemei zöldes-sárgás árnyalata pontosan egyezett, ahogy az óvatos mosolya is. Amelytől most elszorult a torkom, és még jobban csípni kezdtek szemeimet a könnyeim. Ez nem lehet a valóság, ugye? Nem lehetsz itt velem...

– Ma'ite. – a lány hangja, valahogy áthatolt a szívverésem hangos ütemén. – Kicsikém, annyira aggódtam érted...

Egyik kezével finoman az arcomhoz ért, és míg neki szintén könnyek kezdtek eredni a szeméből, azokat figyelmen kívül hagyva, az enyémek letörlésével foglalkozott. A lélegzetem megremegett, ahogy másik kezével megfogta az enyémet, majd az arcához emelve gyengéd megpuszilta.

– Ma'itesyìp... – a szavakat a kézfejemre suttogta. – Eywa meghallgatta a könyörgésemet, és visszavezetett hozzám. – egy szélesebb mosoly, és egy halk megkönnyebbült sóhaj távozott az ajkai közül.

A kezem leengedte az arca elől, de teljesen nem eresztette el, mindössze a tenyerében tartva simogatta a kézfejem. A szemeit le sem vett rólam, és én is szintén képtelen voltam máshogy cselekedni. A könnyeim intenzitása nem csökkent, a lélegzetvételem pedig csak egyre felszínesebbe lett. Főleg azt követően, hogy tizenegy év után az édesanyám újra a karjai közé zárt, és pár hosszú pillanatnyi ölelés erejéig el sem engedett.

– Sikerült megmentselek az ő kegyéből... annyira elmondhatatlanul hálás vagyok neki ezért. – motyogta a fejem mellett, aztán mikor újra maga elé vont, még egyszer megsimította az arcomat.