Ellenségből szövetséges

38. rész

Tegnap este, mielőtt Nate hazament, megbeszéltük, hogy másnap délután 3 körül megyünk Enolához.

Már 3 után egy perccel az autóban voltunk, úton Enolához.

Az út tulajdonképpen elég rövid volt, így elég hamar megérkeztünk. Amint megálltunk, és kiszálltam a kocsiból, megállapítottam, hogy pont úgy néz ki a ház, ahogy a képeken is.

Odamentem a bejárathoz, majd amikor Nate odaért mellém, nagyot sóhajtottam, és bekopogtam.

Vártam egy kicsit, de nem nyitotta ki senki az ajtót, így már újra felemeltem a kezemet, hogy kopogjak, de akkor hirtelen kinyílt a bejárati ajtó, és kidugta a fejét rajta... egy idős néni.

-Um... Jó napot - köszöntünk Nate-el bizonytalanul.

-Szervusztok - szólt a néni, aki őszintén, nem tűnt túl rokonszenvesnek.

-Öhm... - köszörülte meg a torkát Nate - Egy bizonyos Enola Davidet keresünk, itt lakik esetleg? - tért a lényegre.

-Nem - felelte a nő. Ezt nem hiszem el. - Vagyis egészen pontosan most már nem. Pár éve elköltözött, arra hivatkozva, hogy rossz emlékek kötik ehhez a házhoz. De nem ment igazából messzire, a környéken maradt.

-Igen? - vontam fel a szemöldökömet - Meg tudja mondani esetleg, hogy nagyjából hol lakik most?

-Egészen pontosan abban a házban - mutatott egy közeli házra.

-Rendben, köszönjük a segítséget - mondtam, mire a néni bólintott egyet, amivel azt üzente - gondolom - , hogy semmiség, majd aztán egy újabb „szervusztok" kíséretében becsukta ránk az ajtót.

Nate-el összenéztünk, majd szó nélkül elindultunk Enola háza felé, ahová egy-két perc múlva odaértünk, ugyanis a nőnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Enola nem ment messzire.

Ez a lakás már kisebb volt, mint az előző, de attól még egész otthonosnak tűnt, már kívülről is

Ezúttal már Nate kopogott, és egy pillanatba se telt, és az ajtó máris kinyílt, mire megpillantottuk Enola Davidet, akit az elmúlt napokban már számtalan fényképen láttam.

-Sziasztok - köszönt, miközben úgy tűnt, hogy eléggé meglepődött azon, hogy látogatói vannak.

-Helló.

Fogalmam sem volt, hogy hogy kéne elmondani neki, hogy kik is vagyunk valójában.

-Te... Enola David vagy, ugye? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért.

-Igen - bólintott - És ti?

Nagyot sóhajtottam, majd válaszoltam neki:

-Én Avery Myers vagyok, ő pedig Nate Torres - mutattam a mellettem álló fiúra.

Láttam az arcán, hogy egy pillanatra lefagyott, miközben elkerekedett a szeme.

-Ti... ti... - kereste a szavakat.

-Grace Chapman és Laurel Murphy gyerekei vagyunk - segítette ki Nate, mire Enola nem mondott semmit, csak kérdés nélkül szélesebbre tárta a bejárati ajtót, és beinvitált minket.

Percekig csendben voltunk, és senki se szólalt meg, miközben az étkezőasztalnál ültünk.

Végül Enola törte meg a csendet:

-Szóval... - köszörülte meg a torkát - Miért is vagytok itt pontosan?

-Hát... nem rég kiderítettük, hogy Grace és Laurel valószínűleg életben vannak. Már egy ideje követjük a nyomokat, hogy rájuk találhassunk, és most ezek a nyomok elvezettek hozzád - mondtam. Nem tudtam, hogy mennyire bízhatunk meg ebben a nőben, így nem igazán mentem bele a részletekbe.

-Hát... mivel én nem vagyok része ennek a nyomozásnak, így nem igazán tudom, hogy mit kéne mondanom... de kérdezzetek nyugodtan bármit, hátha a hasznotokra válik - mosolygott kedvesen.

Hirtelen több kérdés is eszembe jutott egyszerre.

-Oké. Elsősorban, milyen kapcsolatod volt Grace-el és Laurellel? - tette fel azt a kérdést Nate, ami igazából már bennem is megfogalmazódott.

Enola egy pillanatra elgondolkodott. Úgy tűnt, mintha a múlt és a jelen között ingázna fejben.

-Legjobb barátnők voltunk - mondta halkan; hangjában szomorúság csengett. - Nem is tudom, hány éves korunkban ismerkedtünk meg, de az biztos, hogy 10-nél nem lehettünk többek. Mindegy, a lényeg, hogy kislány korunk óta elválaszthatatlanok voltunk. Olyanok voltunk egymásnak, mint a testvérek - mesélte, miközben meghatódottságot fedeztem fel az arcán. - Gondolom azt is tudjátok, hogy rólam kaptátok a neveteket.

Bólintottunk.

-Az... az azért van, mert én... sose lehettem terhes. Amikor a férjemmel szerettünk volna kisbabát, akkor derült ki, hogy képtelen vagyok teherbe esni. Ő el is hagyott emiatt... nagyon szomorú voltam, amiért sosem lehet gyerekem, pont nekem, aki mindig is imádta a babákat - és ezt Grace és Laurel is tudták. Ezért kaptátok a nevemet. Egyébként is úgy tekintettünk egymás gyerekeire, mint a sajátjainkra, de szerintem ők ezzel akarták érzékeltetni, hogy nem kell teljesen lemondanom a gyerekekről - mesélte, miközben halványan elmosolyodott. - De aztán... ennek mind vége lett, amikor valami olyat tettem, amit azóta is nagyon bánok... - sóhajtott szomorúan, miközben mi Nate-el érdeklődve hallgattuk. - Az első nagy hibám az volt, hogy beleszerettem egy olyan férfiba, akibe nem kellett volna. Legalábbis azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Utólag nézve, inkább csak szeretve akartam lenni, miután a férjem elhagyott. Így hát... a szerelemért cserébe elárultam a legjobb barátnőimet, akiket már majdnem 20 éve ismertem - sóhajtott, miközben a szemében egy könnycsepp csillogott - Grace és Laurel miattam vannak azóta is eltűnve - mondta ki, mire meglepetten vontam fel a szemöldökömet. Szóval akkor ezért utálja őt ennyire az én apám, valamint én Nate apja is.

Hirtelen milliónyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de akkor valami hangos hang érkezett az előszoba felől. Mindannyian felálltunk, hogy megnézzük, mi az, de aztán hirtelen valaki átfogott engem hátulról, egy nedves konyha ruhát tartott az orrom elé, aztán a következő pillanatban minden elsötétült.